Chapter 40

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy csak így eltűntem szombat este óta, de a netem megint nem volt hajlandó működni. Most viszont már megcsinálták, úgyhogy elvileg semmi probléma nem lehet vele. Nem mondanék semmit erről a fejezetről, szerintem elég durva a vége. Na, mindegy, kíváncsi vagyok a véleményeitekre. Egyelőre fogalmam sincs, holnap lesz-e időm hozni a következőt, szerdán biztosan nem, szóval majd meglátom még, lehet, hogy csak csütörtök lesz belőle.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 40

Visszasétálok a szobámba, és remélem, Harry már eltűnt, még csak ránézni se tudok. Amilyen undorító ember ő, az ágyamon ül, amikor visszaérek. Az elképzelés, hogy megragadom a lámpát és fejbe ütöm vele, átfut az agyamon, de nincs energiám, hogy harcoljak vele.
- Nem fogok bocsánatot kérni – mondja nekem Harry, ahogy elsétálok mellette Tristan ágyához. Nem fogok az ágyamon ülni vele.
- Tudom, hogy nem fogsz – felelem, majd hátradőlök.
Nem engedem, hogy becsaljon ebbe a veszekedésbe, és soha nem vártam tőle, hogy bocsánatot kérjen. Mostanra már jobban ismerem őt. Vagyis, őszintén szólva, egyáltalán nem ismerem őt. Tegnap este azt gondoltam, hogy ő csak egy dühös fiú, akit az apja elhagyott és magában hordozza a fájdalmat, az egyetlen érzelmet használva, amit ismer, hogy távol tartsa az embereket. Ma reggel látom, hogy ő csak egy szörnyű, utálatos ember. Semmi jó nincs Harryben, bármikor, amikor azt hittem, volt, csak azért volt, mert azt akarta, hogy azt higgyem.
- Tudnia kellett – mondja, én pedig ráharapok az ajkamra, hogy megakadályozzam a könnyek visszatérését. Csendben maradok, amíg meg nem hallom, hogy Harry felkel, és felém indul.
- Csak menj el, Harry – mikor felnézek, már fölém magasodik. Leül az ágyra, mire én felugrom.
- Tudnia kellett – ismétli meg, bennem pedig forr a düh. Tudom, hogy szándékosan csinálja ezt, hogy kiborítson.
- Miért, Harry? Miért kellett tudnia? Hogyan lehet az jó dolog, hogy bántom őt? Kicsit sem voltál érintett benne, hogy nem tudja. Folytathattad volna a napodat anélkül, hogy elmondod neki. Nincs jogod, hogy ezt tedd vele vagy velem – érzem, hogy újra jönnek a könnyek, de ezúttal nem tudom megállítani őket.
- Én akarnám tudni, ha a helyében lennék – mondja, hangja monoton és hideg.
- De te nem ő vagy, és soha nem is leszel. Hülye voltam, hogy azt hittem, esetleg olyan lehetsz, mint ő. És mióta érdekel, hogy mi a helyes?
- Ne merj engem hozzá hasonlítani – csattan fel. Utálom, hogy csak az egyik kijelentésemre válaszol. Feláll, és felém mozdul, de hátrálok, megtartva köztük a távolságot, legalább öt lépést.
- Nincs mit összehasonlítani. Nem jöttél rá erre mostanra? Te egy kegyetlen és undorító bunkó vagy, aki szarik mindenkire, kivéve magadra, ő pedig szeret engem. Hajlandó arra, hogy megpróbálja megbocsátani a hibáimat. A szörnyű hibáimat – teszem hozzá.
Harry hátralép egyet, mintha meglöktem volna.
- Megbocsát neked?
- Igen, meg fog bocsátani nekem ezért. Tudom, hogy így lesz. Mert ő szeret engem, szóval a gonosz terved, hogy rávedd őt, hogy szakítson velem, amíg te hátraülsz és nevetsz, nem jött össze. Most pedig kifelé a szobámból.
- Ez nem volt… én… – kezdi el mondani, de félbeszakítom őt. Már elég időt vesztegettem rá.
- Kifelé! Tudom, hogy valószínűleg a következő lépésedet tervezed ellenem, de tudod mit, Harry? Nem fog többé működni, most pedig húzz a picsába a szobámból – meg vagyok lepve durva szavaimon, de nem érzem magam rosszul, amiért Harry ellen használom őket.
- Ez nem az, amit csinálok, Lou, azt gondoltam a tegnap este után… nem tudom, azt hittem, te és én… – úgy tűnik, mintha nem találna szavakat, ami új. Egy részem, egy hatalmas részem haldoklik, hogy megtudja, mit fog mondani, de ez az, ahogy belegabalyodtam a hálójába először. A kíváncsiságomat használja ellenem, ez az egész egy játék neki.
- Nem várod el, hogy ezt elhiggyem, ugye? Hogy másképp érzel irántam, mint ezelőtt? – abba kell hagynom, neki pedig el kell mennie, mielőtt karmai mélyebben vájnának belém.
- Persze hogy másképp érzek, Louis. Tőled úgy érzem, hogy…
- Nem! Nem akarom hallani, Harry. Tudom, hogy hazudsz, és ez a te beteges módod, hogy átvágj. Hogy elhitesd velem, hogy te esetleg ugyanúgy érezhetsz irántam, ahogy én érzek irántad, aztán át fogod váltani a kapcsolót. Mostanra már tudom, hogyan megy ez, de nem folytatom tovább.
- Ugyanúgy érezni, ahogy te érzel? Azt mondod, hogy te… érzel irántam valamit? – szemei úgy tűnik, hogy reménnyel csillannak fel. Jobb színész, mint gondoltam.
Tudja, hogy igen, tudnia kell. Mi más oka lehetne annak, hogy továbbra is folytatom vele ezt az egészségtelen kört köztünk? Rájövök, hogy szinte bevallottam magamnak az érzéseimet Harry iránt, és most éppen kitettem őket Harry elé, könnyű hozzáférést adva neki, hogy összetörje őket. Még jobban, mint eddig tette.
- Menj el, Harry, nem fogom még egyszer kérni. Ha nem mész el, hívom a biztonságiakat – mondom neki, és komolyan is gondolom. Érzem, hogy a falaim lassan leomlanak attól, ahogy Harry rám néz, és nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.
- Lou, kérlek, válaszolj nekem – könyörög.
- Ne hívj Lou-nak, ez barátoknak és a családnak van fenntartva, embereknek, akik valóban törődnek velem. Most menj! – ordítom sokkal hangosabban, mint terveztem. El kell mennie és távol maradnia tőlem. Utálom, amikor Lou-nak hív. Valami, ahogy az ajkai mozognak, amikor kimondja, olyan meghitté, olyan kedvessé teszi. A fenébe is, Louis. Hagyd abba.
- Kérlek, tudnom kell, ha te…
- Milyen hosszú hétvége, kimerült vagyok! – mondja Tristan, ahogy besétál a szobába. Szemei összeszűkülnek Harryre, ahogy észreveszi könnyáztatta arcomat. – Mi folyik itt? Mit csináltál? – kiált Harryre. – Hol van Natalie? – kérdezi, majd rám néz.
- Elment, ahogyan Harry is azon van – felelem neki.
- Louis… – kezdi Harry.
- Tristan, kérlek, vedd rá, hogy elmenjen – könyörgök, mire ő bólint. Harry szája bosszússággal nyílik el azon, hogy Tristant használom ellene. Azt hitte, megint csapdába ejtett.
- Harry, menjünk – mondja, majd megragadja Harry karját, az ajtó felé húzva őt. Nem vagyok hajlandó visszanézni rá, a falat bámulom, amíg meg nem hallom becsukódni az ajtót. Azonnal hallom a hangjukat a folyosón. – Mi a franc, Harry? Mondtam neked, hogy maradj távol tőle. Ő a szobatársam, és nem olyan, mint a többi ember, akikkel szórakozol. Ő ártatlan, és őszintén túl jó hozzád – mondja neki. Örülök és meglepett vagyok, ahogyan kiáll értem.
Ez még mindig nem enyhíti a fájdalmat a mellkasomban. A szívem szó szerint fáj. Azt hittem, már megtapasztaltam a szívfájdalmat a Harryvel töltött napom után múlthéten, de az semmi sem volt ahhoz képes, hogyan érzek most. Utálom bevallani magamnak, de tudtam, hogy a Harryvel töltött tegnap este sokkal erősebbé tette az érzéseimet iránta, mint eddig voltak. Hallani őt nevetni, amíg csiklandozott, ahogy gyengéden megcsókolta az ajkaimat, tetovált karjaival átölelt, és ahogy szemei megrebbentek és lecsukódtak, amikor ujjaimmal átrajzoltam meztelen bőrét, mindezek még inkább elmélyítették az érzéseimet iránta. Azok a meghitt pillanatok köztünk, amiktől még jobban törődni kezdtem vele, de ez sokkal fájdalmasabbá is teszi. Mindezek tetejébe pedig úgy megbántottam Natalie-t, hogy csak imádkozhatom, hogy bocsásson meg nekem.
- Ez nem olyan – akcentusa erős és a hangja mérges.
- Baromság, Harry, ismerlek. Találj valaki mást, akivel szórakozol. Rengeteg más lány és fiú van. Ő nem az a fajta srác, akivel ezt kell csinálnod. Barátnője van, és túl érzékeny, hogy barátság extrákkal kapcsolatban legyél vele.
Nem tetszik, ahogy hallom őt azt mondani, túl érzékeny vagyok, de azt hiszem, igaza van. Semmit nem csináltam, csak sírtam, mióta találkoztam Harryvel, és most megpróbálta tönkretenni a kapcsolatomat Natalie-val. Nincs meg bennem az sem, hogyan legyek vele barátság extrákkal kapcsolatban, függetlenül attól, hogyan érzem magam tőle. Több tiszteletem van magam felé ennél, és túl érzelmes vagyok.
- Rendben. Távol fogok maradni tőle. Ne hozd el őt több buliba a házamba. Komolyan gondolom, nem akarom őt látni újra, és ha mégis, tönkre fogom tenni őt – csattan fel, majd hallom, hogy Tristan megfogja az ajtókilincset.