Chapter 37

Helló! :)

Szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam tegnap az új részt, pedig megígértem, de úgy döntött a wifim, hogy nem működik normálisan, és csak késő este lett viszonylag jó, szóval bocsánat. Most viszont már itt van, és szerintem élvezzétek ki, mert... na, inkább nem is mondom tovább, majd kiderül. Elvileg holnap valamikor lesz időm, tehát ha a netem is hajlandó lesz együttműködni velem, akkor jön a következő.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 37

Harry kimászik az ágyból és az öltözőszekrényhez megy. Kinyitja a felső fiókot, megfog egy kék-fehér kockás bokszert, majd feltartja a levegőbe egy undorodó kifejezéssel az arcán.
- Mi az? – kérdezem, és megtámasztom a fejem a könyökömön, hogy ránézzek.
- Ez förtelmes – mondja, mire felnevetek.
Korábbi kérdésem, hogy vajon vannak-e ruhák az öltözőszekrényben vagy nem, most meg van válaszolva. Biztosan Liam anyja vagy Harry apja vásárolta a szobában lévő összes ruhát Harrynek. Ez tényleg szomorú, hogy vesznek ruhát és feltöltik a szekrényt abban a reményben, hogy Harry néha erre jár.
- Nem olyan rossz – válaszolom neki, ő pedig szemet forgat. Kétlem, hogy bármi olyan jól nézne ki Harryn, mint a szokásos fekete bokszer alsónadrágja, de nem igazán tudom elképzelni, hogy bármi rosszul állna neki.
- Nos, ajándék lónak ne nézd a fogát, így szerintem egy perc és itt leszek – mondja, majd kisétál a szobából, csak a nedves bokszerét viselve.
Ó, istenem, mi van, ha Liam meglátja? Megalázó lesz. Reggel az lesz az első dolgom, hogy meg kell találnom Liamet és elmagyarázni neki az eseményeket. Mégis mit fogok mondani neki? „Ez nem az, aminek látszik, csak beszélgettünk, aztán beleegyeztem, hogy itt töltöm az éjszakát, és valahogy csak a bokszeremben kötöttem ki, és megadtam neki a kézimunkához lévő legközelebbi dolgot, amiről tudok?” Ez szörnyen hangzik. Reggel ki fogok találni valamit. Fejemet a párnára hajtom, és a plafont bámulom.
Fontolóra veszem, hogy felkelek és megnézem a telefonomat, amíg Harry a fürdőszobában van, de úgy döntök, hogy nem. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy Natalie üzeneteit olvassam most. Valószínűleg pánikol, de őszintén, amíg nem mondja el anyának, addig nem érdekel annyira, amennyire kellene. Ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, nem érzek ugyanúgy Natalie iránt, mióta először megcsókoltam Harryt.
Tudom, hogy szeretem Natalie-t, mindig is szerettem őt, de kezdem megkérdőjelezni, vajon tényleg szeretem-e őt, mint barátnőt, és mint valakit, akivel le tudom élni az életem, vagy azért szeretem, mert olyan stabil ember volt az életemben. Mindig ott volt nekem, és papíron tökéletesek vagyunk egymásnak, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan érzek, amikor Harryvel vagyok. Soha nem voltak ilyenfajta érzéseim ezelőtt. Nem csak szexuálisan, ahogy pillangók vannak a hasamban csak attól, hogy rám néz, ahogy azon találom magam, hogy kétségbeesetten látni akarom őt, még akkor is, amikor füstölgök, annyira haragszom rá, és őszintén, ahogy mindig elárasztja a gondolataimat, még akkor is, amikor próbálom meggyőzni magamat arról, hogy utálom őt.
Harry a bőröm alá férkőzött, nem számít, milyen erősen próbálom tagadni. Az ágyában vagyok, talán még soha nem aludt itt ezelőtt, de itt vagyok vele, ahelyett, hogy Natalie-val lennék. Végszóra az ajtó kinyílik, én pedig kikerülök a gondolataimból. Felnézek és meglátom Harryt a tiszta, kockás bokszerben, amitől felkuncogok. Egy kicsit túl nagy és sokkal hosszabb, mint az ő alsónadrágjai, de még mindig jól néz ki rajta.
- Nekem tetszik – mosolygok, mire egy haragos pillantást vet rám, mielőtt lekapcsolja a villanyt és bekapcsolja a tévét. Visszamászik az ágyba, és közelebb fekszik hozzám, mint vártam, nos, sosem tudom, mit várok tőle.
- Szóval mit is fogsz nekem elmondani? – kérdezi, amitől megborzongok, azt reméltem, nem fogja felhozni még egyszer, miután megtisztította magát. – Ne legyél szégyenlős most, éppen elmentem miattad a bokszerembe – mondja, majd közelebb húz magához. A párnába temetem a fejem, amin felnevet.
Felemelem a fejem, Harry pedig ujjával átsimítja a hajat a homlokomon, mielőtt egy lágy csókot ad az ajkaimra. Ez az első alkalom, hogy így csókolt meg, és ez mégis meghittebb volt, mint mikor nyelvvel csókolózunk. Fejét visszahajtja a párnára, és csatornát vált a távirányítóval. Azt akarom, hogy öleljen, amíg elalszom, de van egy olyan érzésem, hogy Harry nem egy ölelkezős típusú srác. „Jó akarok lenni érted, Lou”, Harry korábbi szavai játszódnak le a fejemben, és kíváncsi vagyok, komolyan gondolta-e, vagy csak tényleg részeg volt.
- Még mindig részeg vagy? – kérdezem, fejemet a mellkasára hajtom. Teste megdermed, de nem lök el magától.
- Nem, szerintem a mi kis kiabálásunk a kertben kijózanított – mondja. Egyik keze a távirányítót tartja, a másik pedig ügyetlenül a levegőben lóg, mintha nem tudná, mit csináljon vele.
- Ó, nos, legalább valami jó is kijött belőle – felelem neki, mire elfordítja a fejét és lenéz rám.
- Ja, azt hiszem – mondja, és kezét végre a hátamra teszi. Csodálatos érzés, hogy átölel, nem számít, milyen szörnyű dolgokat fog mondani nekem holnap, ezt a pillanatot nem veheti el tőlem. Ez az új kedvenc helyem, fejem a mellkasán, karja pedig a hátamon.
- Szerintem tényleg jobban kedvelem a részeg Harryt – ásítom.
- Valóban? – mondja, és felém fordul, hogy ismét rám nézzen.
- Talán – ugratom, majd lehunyom a szemem.
- Szörnyű vagy figyelemelterelésben, szóval mondd el.
Lehet, hogy csak el kellene mondanom neki, tudom, hogy ejteni fogja.
- Nos, csak az összes többi emberre gondoltam, akikkel… tudod, csináltál dolgokat – megpróbálom elrejteni fejemet a mellkasába, de a távirányítót az ágyra dobja, majd felbillenti az államat, hogy ránézzek.
- Miért gondolkoztál ezen?
- Nem tudom… mert nekem szó szerint nincs tapasztalatom, neked meg van egy csomó – válaszolom.
- Féltékeny vagy? – hangja tele van humorral.
- Nem, természetesen nem – hazudom.
- Szóval akkor nem bánod, ha elárulok neked pár részletet?
- Ne! Kérlek, ne – könyörgök, mire felkuncog, és kicsit szorosabban ölel karjával.
Nem mond mást erről, én pedig nem lehetnék megkönnyebbültebb. Nem tudnám elviselni, hogy halljam a részleteket róla, amikor valaki mással van. Érzem, hogy a szemeim egyre nehezebbek lesznek, és megpróbálok a tévére koncentrálni. Annyira kényelmesen érzem magam itt feküdve a karjaiban.
- Nem fogsz elaludni, ugye? Még mindig korán van.
- Igen? – olyan érzés, mintha legalább hajnali két óra lenne. Kilenc körül érkeztem ide.
- Ja, csak éjfél van.
- Az nincs korán – ásítok ismét.
- Nekem igen. Plusz, viszonozni akarom a szívességet – mi? Ó. A bőröm máris elkezd bizseregni, és meg tudom mondani, hogy a bokszerem megint egyre szűkösebb lesz. – Akarod, hogy megtegyem, ugye? – dorombolja, mire nyelek egyet.
Természetesen akarom. Felnézek rá, és megpróbálom elrejteni mohó mosolyomat, amit észrevesz, majd karjával szorosabban ölelve átfordít minket, így felettem van. Egyik kezével megtámasztja a súlyát, a másikkal pedig lenyúl, mire felhúzom a lábam az oldalához, a térdem behajlik, és a kezét végigfuttatja a bokámtól a combom tetejéig.
- Olyan puha – mondja egy mosollyal, és megismétli a mozdulatot. Kezével lágyan megszorítja, amitől a bőröm libabőrös lesz másodpercek alatt. Harry hátrál, majd egy csókot nyom a térdem oldalára, amitől a lábam megrándul. Megragadja és felnevet, miközben karját a lábam köré kulcsolja ismét. Mit fog csinálni? A várakozás az őrületbe kerget. – Meg akarlak ízlelni, Lou – mondja Harry, szemei összekapcsolódnak az enyémmel, megpróbálva felmérni a reakciómat. A szám azonnal kiszáradt. Nem értheti úgy, ahogy gondolom, hogy érti, ugye? Némileg tudatában vagyok, hogy az ajkaim elnyíltak és a szám nyitva van. – Ott lent – válaszolja meg gondolataimat, majd kezét a lábam közé teszi. Tapasztalataim hiánya biztosan ámulatba ejti őt, mert megpróbál küzdeni az ellen, hogy elmosolyodjon. A homlokomat ráncolom rá, ujja pedig megérint bokszeren át, amitől beszívom a levegőt. Ujjai lágyan végigsimítanak az ágyékomon, ahogy továbbra is a szemembe néz. – Máris kemény vagy nekem – hangja rekedtesebb a szokásosnál. Forró lehelete égeti a fülemet, majd nyelve végigszalad a fülcimpámon. – Tudnál mondani valamit, hogy ne érezzem úgy, mintha én lennék az egyetlen, aki akarja ezt, még ha tudom is, hogy ez nem igaz – vigyorog, mire fészkelődöm, ahogy nagyobb nyomást gyakorol érzékeny területemre. Nem találom a hangom, mert a testem ég az érintésétől. Elhúzza a kezét, én pedig felnyögök.
- Nem akarom, hogy abbahagyd – nyafogom.
- Nos, miért nem szólaltál fel, ahogy mondtam neked – csattan fel, mire megugrom. Nem akarom ezt a Harryt, a nevető, játékos Harryt akarom.
- Megzavartál – mondom, és megmozdulok, hogy felüljek. Ő felhúzza magát, majd a combomra ül, megtartva a súlyát szétnyílt térdein.
- Szóval, akkor akarod? – tudom, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy akarom, csak azt akarja, hogy hangosan kimondjam. Bólintok, mire az arcom előtt elkezd integetni az ujjával. – Nem bólintás, vagy kimondod, vagy megyek aludni – feleli, és lemászik a térdeimről. Fejben mérlegelem az érveket és az ellenérveket ennek a helyzetnek. Megéri az érzés, amit kapni fogok tőle, a megaláztatást, hogy kimondjam Harrynek, azt akarom… hogy csókoljon meg ott lent? Ha a közelében lesz annak a jó érzésnek, amit a kezével csinált múltkor, akkor tudom, hogy megéri. Kinyújtom a kezemet és megragadom meztelen vállát, hogy megállítsam abban, hogy távolabb menjen tőlem.
- Rendben, akarom – sóhajtom legyőzötten.
- Mit akarsz, Lewis? – csak viccel velem, pontosan tudja, mit csinál.
- Tudod… hogy megcsókolj – mondom, mire a mosolya megnő. Hozzám hajol, és egy csókot nyom ajkaimra.
- Ez az, amit akartál? – vigyorog, én pedig megcsapom a karját. Arra fog késztetni, hogy könyörögjek neki.
- Csókolj meg… ott – elpirulok, majd eltakarom az arcom a kezeimmel. Ő nevetve elhúzza őket, mire a homlokomat ráncolom rá. – Szándékosan zavarba hozol – nézek rá morcosan. Kezei még mindig az enyémeken vannak.
- Tudom, sajnálom. Csak olyan furcsa nekem, hogy még sosem csináltál ilyen dolgokat ezelőtt.
- Ugh, mindegy, Harry – nem akarok többé a viccei központja lenni. A pillanat már elmúlt, és most idegesít az egója. Megfordulok, és az oldalamra fekszem, elnézve tőle, majd magamra húzom a takarót.
- Hé, sajnálom – mondja, de figyelmen kívül hagyom őt. Tudom, hogy egy részem csak saját magamra bosszús, amiért egy tipikus hormonális tinédzser lettem, amikor Harryvel vagyok.
- Jó éjt, Harold – csattanok fel, majd hallom őt sóhajtani. Motyog valamit az orra alatt, ami úgy hangzik, „rendben”, de nem kérem, hogy ismételje meg. Kényszerítem a szemeimet, hogy lecsukódjanak, és megpróbálok valamire gondolni Harry nyelvén kívül, ahogy elalszom.