Chapter 36

Helló! :)

Bocsánat, hogy csak most hoztam, de délután nem volt netem. Azonban biztos vagyok benne, hogy megérte várnotok, meghalás ez a rész, komolyan. Néhányotoknak volt/van tippje, hogy mi történik benne, szóval kíváncsi vagyok a véleményeitekre :D Remélem, sikerült élvezhetően lefordítanom. Holnap elvileg tudom hozni a részt, remélem gyakorlatilag is.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 36

Harry lángoló szemei nem hagyják el az enyémeket, ahogy visszamegyek hozzá. Feltérdelek az ágyra, majd felhúzom magam. Ugyanekkor Harry húzza fel magát, az ágytámlának támaszkodik, és kinyújtja a kezét nekem. Abban a pillanatban, hogy kisebb kezemet az övébe helyezem, ujjaival körülöleli, és magára húz. Térdeim az oldalánál vannak, közrefogom őt. Csináltam már ezt ezelőtt, de nem ilyen kevés ruhában. A térdeimen tartom magam, így nem érintkezünk, de ez nem tetszik Harrynek. Kezeit a csípőmre helyezi, és gyengéden lenyom. Pólója fel van csúszva az oldalamon, teljesen kivillantva a combjaimat. Abban a pillanatban, hogy testünk összeér, a gyomrom elkezd kavarogni. Tudom, hogy ez a boldogság, amit érzek, nem fog sokáig tartani, és úgy érzem magam, mint a Hamupipőke fiú változata, várva, hogy az óra üsse az éjfélt, és véget érjen a boldog éjszakám.
- Sokkal jobb – mondja, majd megajándékoz egy ferde mosollyal.
Tudom, hogy részeg és ezért ennyire kedves, vagyis amennyire ő kedves, de elfogadom. Ha valóban ez az utolsó alkalom, hogy vele leszek, akkor ez az, ahogy el akarom tölteni. Ezt mondogatom magamnak. Úgy viselkedek Harryvel ma este, ahogy akarok, mert amikor nappal lesz, mennem kell. El fogom mondani neki, hogy soha ne jöjjön többet a közelembe, ő pedig kénytelen lesz. Ez a legjobb, és tudom, hogy ezt akarja majd, amikor nem részeg. Védelmemre szóljon, éppen annyira vagyok megrészegülve Harrytől, amennyire ő a skót whiskytől, amit elfogyasztott.
Ahogy Harry továbbra is a szemembe bámul, kezdek ideges lenni. Mit kellene most tennem? Fogalmam sincs, merre viszi ezt el Harry, és nem akarok hülyét csinálni magamból, hogy elsőnek próbálok meg csinálni valamit. Úgy tűnik, észreveszi kényelmetlen arckifejezésemet.
- Mi a baj? – kérdezi, majd egyik kezét az arcomhoz teszi. Ujja az arccsontomat simogatja, szemeim pedig akaratlanul is lecsukódnak érintésére, ami meglepően gyengéd.
- Semmi… csak nem tudom, mit csináljak – vallom be, és lenézek.
- Csinálj, amit akarsz, Lou, ne gondold túl – tanácsolja, mire bólintok. Hátradőlök, hogy néhány lépés távolságot hagyjak a mellkasaink között, majd kezemet csupasz mellkasára teszem. Ránézek engedélyért, ő pedig bólint. Mindkét kezemmel gyengéden megnyomom a mellkasát, mire lehunyja szemeit. Ujjaim átrajzolják a fecskéket a mellkasán, aztán lejjebb a lepkét a hasán. Szempillái megremegnek, ahogy átrajzolom a szentírást a bordáin. Arckifejezése olyan nyugodt, de mellkasa sokkal gyorsabban emelkedik és süllyed, mint néhány másodperccel ezelőtt. Képtelen vagyok irányítani magam, ahogy kezemet leviszem, és mutatóujjamat végighúzom bokszerének övrészénél. Szemei kipattannak, és idegesnek néz ki. Harry, ideges?
- Meg uhmm… érinthetlek? – kérdezem abban a reményben, hogy érti, mire gondolok anélkül, hogy ki kellene mondanom. Kívülállónak érzem magam, ki ez a srác, aki közrefogja ezt a punk fiút és azt kéri, hogy megérinthesse… ott lent? Visszagondolok arra, mit mondott Harry korábban az igazi énemről, amikor vele vagyok. Talán igaza van. Szeretem, ahogy most érzek, szeretem, hogy az elektromosság végigmegy a testemen, ahogy bólint.
- Kérlek – válaszol, én pedig lejjebb viszem a kezem. A bokszere tetején tartom a kezemet, és lassan elérem a kis dudort a bokszerében. Beszívja a levegőt, ahogy kezemmel végigsúrolom őt. Nem tudom, mit kell tenni, így csak tovább simogatom, fel- és lefuttatva az ujjaimat. Túlságosan ideges vagyok, hogy ránézzek, így szememet növekvő merevedésén tartom. – Akarod, hogy megmutassam, mit kell csinálni? – kérdezi halkan, hangja remeg. Szokásos öntelt viselkedése most eltűnt.
Bólintok, majd kezét még egyszer az enyémre teszi, amit levisz, hogy megérintsem őt újra. Kinyitja a kezemet, így ujjaim körülfogják hosszát. Beszívja a levegőt az ajkai között, én pedig felnézek rá a szempilláimon keresztül. Leveszi kezét az enyémről, teljes irányítást adva nekem.
- Baszki, Louis, ne csináld ezt – morogja. Fogom a kezem és megpróbálom elhúzni. – Nem, ne azt. Csináld tovább, úgy értem, ne nézz rám úgy.
- Hogyan?
- Olyan ártatlanul, ami arra késztet, hogy olyan sok piszkos dolgot csináljak veled – tájékoztat, én pedig hátra akarom vetni magam az ágyon, és hagyni, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Megajándékozom egy kis mosollyal, majd ismét elkezdem mozgatni a kezem. Le akarom venni róla a bokszerét, de félek. Egy nyögés szökik ki az ajkaiból, amitől szorítok a fogásomon rajta, ismét hallani akarom azt a hangot. Nem tudom, hogy gyorsabban kellene-e mozgatni a kezemet vagy nem, így maradok a lassú, de szoros mozdulatoknál, amik, úgy tűnik, tetszenek neki. Előrébb hajolok, és ajkaimat nyirkos bőréhez nyomom a nyakán, azt okozva ezzel, hogy megint felnyögjön. – Baszki, Lou, olyan jó érzés a kezed körülöttem – mondja. Egy kicsit jobban megszorítom, mire összerezzen. – Ne olyan erősen, bébi – hangja lágy és egyáltalán nem gúnyos.
- Bocsánat – felelem, majd újra megcsókolom a nyakát. Nyelvem végigszalad a bőrén a füle alatt, a testem pedig megugrik, ahogy kezei elkezdenek fel- és lefutkosni a mellkasomon és a hasamon.
- Levehetem. A. Pólót? – hangja olyan kontrollálatlan és rekedt.
Le vagyok nyűgözve, hogy milyen hatással vagyok rá. Bólintok, mire szemei izgatottam felcsillannak. Kezei remegnek, ahogy a póló szegélyéhez nyúl. Arra kezdek gondolni, hány alkalommal kellett már ezt csinálnia, de az agyam hátsó részébe kényszerítem a gondolatokat. Harry áthúzza a pólót a fejemen, kényszerítve ezzel, hogy elengedjem. Amint a póló eltűnik, végigsimít a mellkasomon és a hasamon. Ujjai finoman megcsípik a mellbimbóimat, ahogy előrehajol, hogy megcsókoljon. A szájába nyögök, majd lenyúlok, és ismét megfogom hosszát.
- Ó, Louis, el fogok menni – mondja, én pedig érzem a növekvő keménységet a bokszeremben, annak ellenére, hogy csak a mellkasomat érinti. Érintése mennyei, és úgy érzem, talán én is elmegyek, csak a nyögéseitől és a gyengéd támadásától a mellkasomon. Lábai megfeszülnek alattam, csókjai elnyúlnak, kezei legördülnek az ölembe, majd érzem a nedvességet elterjedni a bokszerében, én pedig elhúzom a kezemet. Soha senkit nem élveztettem még el, nyilvánvalóan. Harry feje hátrabillen, és néhányszor levegőt vesz, miközben én a combjaira ülök, bizonytalan vagyok, hogy mit tegyek. Szemei kinyílnak, majd felemeli a fejét, hogy rám nézzen. Egy lusta mosoly jelenik meg az arcán. Előrehajol és homlokon csókol. – Még soha nem mentem el így ezelőtt – mondja, és megint zavarban érzem magam.
- Annyira rossz volt? – kérdezem, majd megpróbálok leszállni a lábairól. Megállít.
- Mi? Nem, épphogy annyira jó voltál. Általában több kell, minthogy valaki megfogjon a bokszeremen keresztül – válaszol, mire belém nyilall a féltékenység. Nem akarok az összes többi emberre gondolni, akikkel Harry volt, akik elérték, hogy így érezzen. Feltűnik neki csendességem, így kezeibe veszi arcomat, mutatóujjával végigsimítva a halántékomon. Vigasztal a tény, hogy a többieknek többet kellett csinálnia, mint nekem, de még mindig azt kívánom, bárcsak ne lennének többiek. Nem tudom, miért zavar, hogy így érzek, én és Harry, ez az egész még mindig megoldatlan. Soha nem fogunk járni vagy ennél többek lenni, de most csak a pillanatnak akarok élni. Felnevetek egy kicsit, ahogy a gondolat átfut az agyamon. Egyáltalán nem vagyok egy „éljünk a pillanatnak” típusú ember.
- Mire gondolsz? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Nem akarok beszélni neki a féltékeny gondolataimról. – Ó, gyerünk, Louis, csak mondd el – feleli, én pedig megint megrázom a fejem. Egy nagyon nem-Harrys mozdulattal megragadja a csípőmet és elkezd csiklandozni. Sikítva nevetek, majd leesek róla a puha ágyra. Folytatja a csiklandozást, én pedig nem kapok levegőt. Nevetése betölti a szobát, és ez a legszebb hang, amit valaha hallottam. Sosem hallottam még így nevetni őt, és valami azt mondja, alig hallhatta bárki is. Hibái ellenére, sok hibája ellenére, szerencsésnek tartom magam, hogy látom őt így.
- Oké… oké! Elmondom! – sikítom, mire megáll.
- Jó választás – mondja. – De ne felejtsd el, amit mondani akarsz, át kell cserélnem a bokszeremet – mosolyog, én pedig elpirulok.