Chapter 39

Sziasztok! :)

Most lett időm, szóval itt is a fejezet. Voltak itt különböző ötletek, hogy mi fog történni, annyit mondhatok, hogy semmit jó. Na, de olvassátok el és kiderül! Holnap elvileg tudom hozni a következőt, bár nem olyan vészes most a vége, de ebből a történetből sosem elég :D

Kellemes olvasás! :) Xx

Chapter 39

Harryre nézek, aztán Natalie-ra, és aztán vissza Harryre. Kizárt dolog, hogy ennek jó vége lesz.
- Mit keresel itt? – kérdezem Harryt, annak ellenére, hogy nem akarom hallani a választ, főleg nem Natalie előtt.
- Mit gondolsz, mit keresek itt! Kiosontál, amíg aludtam, mi a franc volt ez?! – dörmögi Harry. Visszatartom a lélegzetem, ahogy hangja visszhangzik a falakról. Natalie arcán düh villan fel, én pedig tudom, hogy elkezdi összerakni a kirakós darabjait.
Tépelődöm, hogy megpróbáljam elmagyarázni Natalie-nak, mi folyik itt, vagy megpróbáljam Harrynek megmagyarázni, miért mentem el.
- Válaszolj nekem! – ordítja Harry, és az arcom elé áll. Meglepődöm, mikor Natalie közénk lép.
- Ne kiabálj vele! – figyelmezteti Harryt. Megdermedek, amikor Harry arcán átfut a harag. Miért olyan dühös, hogy elmentem? Amúgy is kidobott volna. Mondanom kell valamit, mielőtt ez az egész az arcomba robban. Valószínűleg csak azért mérges, mert nem ő volt az első, aki sírásra késztetett.
- Harry… kérlek, ne csináld ezt most – könyörgöm. Ha elmegy most, megpróbálhatom elmagyarázni Natalie-nak, mi folyik itt.
- Mit csináljak, Lewis? – kérdezi Harry, majd Natalie körül sétál. Remélem, Natalie tartja a távolságot, nem akarom, hogy bántsa őt Harry.
- Harry, kérlek, csak menj, és majd később beszélünk erről – mondom, mire Natalie megrázza a fejét.
- Beszélni miről? Mi a fene folyik itt, Louis? – vág közbe Natalie. Ó, Istenem.
- Mondd el neki, gyerünk, mondd el neki – feleli Harry. Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja. Tudom, milyen kegyetlen tud lenni, de ezt egy teljesen új szintre emeli.
- Elmondani nekem mit, Louis? – kérdezi Natalie.
- Semmit, csak hogy Harrynél és Liamnél maradtam tegnap este – hazudom. Megpróbálom kék szemeimet Harryébe illeszteni abban a reményben, hogy ezt most abbahagyja, de azonnal elnéz.
- Mondd el neki, Louis, vagy én fogom! – morogja Harry, mire elkezdek sírni.
- Natalie… én… Én és Harry… – kezdem el. Harry mérges arca átvált önelégültbe. Nem tudom elhinni, hogy vele töltöttem az éjszakát, a tegnap este csodálatos volt, de tudtam, hogy végül meg fogom bánni. Csak azt nem tudtam, hogy ilyen rossz lesz.
- Ó, Istenem – dadogja Natalie, szemei könnyezni kezdenek. Hogy tehettem ezt vele? Mi a francot gondoltam? Natalie olyan kedves, Harry meg elég kegyetlen ahhoz, hogy rávegyen, meséljek rólunk Natalie-nak őelőtte. Natalie kezét a homlokához teszi, majd megrázza a fejét. – Hogy tehetted, Louis? Mindazok után, amiken keresztül mentünk? Mikor kezdődött ez? – a könnyek patakokban folynak le az arcán szürke szemeiből. Sosem éreztem magam ilyen szörnyen, én okoztam azokat a könnyeket. Átnézek Harryre, aztán vissza Natalie-ra. Az utálatom Harry iránt felemészt, visszalököm őt, ahelyett, hogy megválaszolnám Natalie kérdéseit. Harry kibillen egyensúlyából és hátrafelé botladozik, de megtartja magát, mielőtt elesik.
- Natalie, nagyon sajnálom. Nem tudom, mit gondoltam – őszinte vagyok, nem tudom, mi a francot gondoltam.
Azt hiszem, azt gondoltam, hogy Harry rendes lehet, szakíthatok Natalie-val és randizhatok Harryvel. Hogy lehetek ilyen hülye? Vagy, hogy távol tudtam volna maradni Harrytől, és Natalie soha nem tudta volna meg, mi történt kettőnk között. A probléma, hogy nem tudok távol maradni Harrytől. Túl messzire mentem, túl messzire az ő varázslata alatt, és nem habozott, hogy megátkozzon engem. Mindkettő hülye és naiv lehetőség, egy jó döntést sem hoztam, mióta találkoztam Harryvel.
- Én sem tudom, mit gondoltál, nem is ismerlek többé – kiabálja Natalie, és az ajtó felé sétál.
- Natalie, kérlek! Várj! – kiáltom, majd utána rohanok. Harry megragadja a karomat, megpróbál visszahúzni. – Ne érj hozzám! Nem tudom elhinni! Ez sok, Harry, még tőled is – ordítom, és kirántom a karomat fogásából. Meglököm őt újra. Soha nem ütöttem meg senkit életemben, kivéve őt, többször is.
- Ha utána mész, én végeztem – mondja Harry, mire a szám elnyílik. Végzett mivel?
- Vége? Minek van vége? Az érzelmeimmel való játszadozásnak? Utállak! Nem vethetsz véget valaminek, ami sosem kezdődött el – felelem, de már nem kiabálok. Kezei az oldalaihoz esnek, szája elnyílik, de szavak nem jönnek ki rajta. – Natalie! – hívom őt, majd kirohanok az ajtón. Lefutok a folyosón, és végre utolérem a parkolóban. Észrevesz, mire gyorsabban kezd el menni. – Natalie, kérlek, hallgass meg. Sajnálom, nagyon sajnálom. Ittam, tudom, hogy ez nem mentség, de én… – megtörlöm szemeimet, az arca pedig megenyhül.
- Nem bírlak hallgatni téged… – mondja. Szemei pirosak. A kezéért nyúlok, de elhúzódik.
- Natalie, kérlek, nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg – nem veszíthetem el őt és Harryt egy nap alatt. Annak ellenére, hogy Harry sosem volt az enyém és soha nem is lesz, még mindig fáj látni utálatának legújabb szintjét felém. Főleg azután, ahogy ölelt és a nevemet mondta álmában.
- Csak szükségem van egy kis időre, Louis. Nem tudom, mit gondoljak – feleli, majd kezével beletúr tökéletesen mosott hajába.
- Oké – sóhajtom legyőzve. Csak időre van szüksége, hogy túljusson ezen, és visszatérhetünk a normálisa kerékvágásba.
- Szeretlek, Louis – mondja, és elkap a meglepetés, amikor megcsókolja az arcomat, majd bemászik az autójába.