2014. október 31., péntek

Chapter 75

Helló!
Végtelenül sajnálom a kését, tudom, hogy tegnapot ígértem, de kissé zsúfolt lett az a nap, este pedig teljesen elfelejtettem, hogy frissítenem kellett volna. Szóval bocsánat. Remélem, ez a fejezet kárpótol titeket, nagyon cuki az eleje, a vége pedig... hát szerintem az már érett, én nem nagyon lepődtem meg rajta. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok :) A következőt szerettem volna még hétvégén hozni, de nem hinném, hogy össze fog jönni, szóval majd csak jövőhéten. Akik pedig a másik blogomat is olvassák, azoknak mondom, hogy szerintem ott is jövőhéten lesz új, sorry.
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 75

- Mi? – suttogom durván, figyelmen kívül hagyva növekvő vigyorát.
- Szeretnék csatlakozni hozzád – mondja. Ujjai megragadják a pólója alját, áthúzza a fején, aztán mögém nyúl, hogy elindítsa a vizet a zuhanyzóban.
- Nem zuhanyozhatunk csak úgy együtt, az apád házában vagyunk, és Liam és Danielle bármikor visszaérhet – felelem. A gondolattól, hogy teljesen meztelenül lássam Harryt a zuhany alatt, vonaglok, de ez túl sok.
- Nos, én veszek egy kellemes zuhanyt, míg te ott állsz és túlgondolod a dolgokat – nadrágja a padlón van a bokszerével együtt, ahogy ellép mellettem, majd be a vízbe. Észre sem veszem, hogy bámulom, amíg hirtelen be nem húzza a függönyt, elrejtve tökéletes testét, aminek a fixírozásának közepén voltam. – Nem szereted a forró zuhanyt egy hosszú nap után? – hangja eltorzult a víztől, de hallom az önelégült mosolyt rajta.
- Nem tudom, mert valami goromba, meztelen srác ellopta a zuhanyomat – sértődöm meg, mire hallom őt kuncogni.
- Egy szexi, goromba, meztelen srác? – ugrat. – Csak gyere be, mielőtt elmegy a forró víz.
- Én… – akarok, de zuhanyozni valakivel csak olyan intim, túl intim.
- Gyerünk, élj egy kicsit. Ez csak egy zuhany – mondja, és kihúzza a függönyt. – Kérlek – kinyújtja kezét, szemeim pedig hosszú, tetovált törzsét fürkészik, amely a víztől csillog, lecsúszva a bőrén.
- Oké – suttogom, majd levetkőzöm, miközben ő minden mozdulatot figyel, amit teszek. – Ne bámulj – szidom le, mire azt tetteti, hogy megbántódott, szívére helyezve a kezét.
- Megkérdőjelezed a tisztességemet? – nevet fel, én pedig lassan bólintok, megpróbálva harcolni a mosolyommal. – Meg vagyok sértve – kinyújtja kezét, hogy segítsen nekem belépni hozzá.
Nem tudom elhinni, hogy valóban ezt csinálom, vele zuhanyozom. Megpróbálok mindent megtenni, hogy eltakarjam magam a karjaimmal, miközben arra várok, hogy elmozduljon a víz alól.
- Furcsa, hogy imádom, hogy még mindig milyen szégyenlős vagy a közelemben? – mondja, elmozdítva a pajzsomat. Csendben maradok, ő pedig gyengéden húzza a karomat, hogy a víz alá vigyen. Fejét lehajtja, eláztatva meztelen vállamat. – Szerintem ez nagyon vonzó a számomra, mert olyan szégyenlős és ártatlan vagy, mégis megengeded nekem, hogy piszkos dolgokat csináljak veled – lehelete forróbbnak érződik a fülemen, mint a víz. Pislogok, ahogy kezei lassan levándorolnak a karjaimon, szemei meztelen testemet fürkészik. – És biztos vagyok benne, hogy tetszik, amikor piszkos dolgokat mondok neked – nyelek egyet, mire a nyakamba mosolyodik. – Nézd, hogyan gyorsul fel a pulzusod… Gyakorlatilag látom a finom bőröd alatt – mutatóujjával megérinti a pulzusomat a nyakamon. Ó, wow. Fogalmam sincs, hogyan vagyok képes állni, a lábaim már biztosan péppé váltak, az agyammal együtt.
Ujjai végigfutnak a testemen, amitől abbahagyom az aggódást azon, hogy nem vagyunk egyedül a házban, vakmerő akarok lenni tőlük, és engedni Harrynek, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Amikor hosszú ujjai körbefonják a csípőmet, akaratlanul is nekidőlök.
- Szeretlek, Louis, hiszel nekem, ugye? – kérdezi. Bólintok, azon gondolkozva, miért most kérdezi ezt, miután már olyan sokszor kimondtuk az elmúlt huszonnégy órában.
- Igen, hiszek neked – hangom rekedt, így megköszörülöm a torkom.
- Jó, még soha nem szerettem senkit ezelőtt – olyan gyorsan megy át játékosból csábítóba, majd komolyba, alig tudok lépést tartani.
- Soha? – azt hiszem, már tudom is ezt, de mégis olyan más valóban hallani őt kimondani a szavakat, főleg amikor a zuhanyzóban vagyunk együtt. Azt hittem, hogy a feje a lábam között lesz mostanra, nem az érzéseit fejezi majd ki.
- Nem, soha. Még csak közel sem – vallja be. Kíváncsi vagyok, hogy volt-e valaha barátja vagy barátnője ezelőtt, de nem akarom tudni, ha igen. Azt mondta nekem, hogy nem randizik, szóval maradok ennél.
- Ó – ez minden, amit mondani tudok.
- Szeretsz engem úgy, ahogy Natalie-t szeretted? – kérdezi. Egy köhögés és zihálás közötti hang jön ki a számból, majd elnézek tőle. Leveszem a sampont a polcról, még nem is mostam meg semmit, és már itt vagyunk bent egy pár perce. – Nos? – kérdezi.
Nem tudom, hogyan válaszoljak erre. Teljesen más Harryvel, mint Natalie-val volt. Szerettem Natalie-t, azt hiszem. Tudom, hogy szerettem őt, csak nem így. Natalie-t szeretni kényelmes és biztonságos volt, mindig nyugodt volt. Harryt szeretni nyers és izgalmas, az összes idegemet felőrli, és nem tudok eleget kapni belőle. Soha nem akarok távol lenni tőle. Még amikor megőrjít is, hiányzik és harcolnom kell saját magammal, hogy távol maradjak tőle.
- Ezt vegyem úgy, hogy nem? – mondja, aztán elfordul tőlem, engedve nekem, hogy teljesen hozzáférjek a vízhez. Szűkösnek érzem a kis helyet, és a levegő túl kevés, túl zavaros a forró víztől.
- Ez nem ugyanaz – hogyan magyarázom ezt el neki anélkül, hogy őrültnek hangzanék? Vállai ellazultak, tudom, hogy ha most rám nézne, a homlokát ráncolná. Kezeim körülölelik a derekát, ajkaimat pedig a hátának nyomom. – Nem ugyanaz, ahogy te gondolod – felelem. – Téged másképp szeretlek, Natalie kényelmes volt nekem, majdnem olyan volt, mint a család. Úgy éreztem, mintha szeretnem kellene őt, de tényleg nem szerettem, legalábbis nem úgy, ahogy téged. Nem láttam, milyen más volt a szerelem, amíg rá nem jöttem, hogy szeretlek téged. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e értelme ennek – lehelem. Egy kis bűntudat önt el, amiért azt mondtam, hogy nem szeretem Natalie-t, de azt hiszem, ezt már azóta tudtam, hogy az első alkalommal megcsókoltam Harryt.
- Van – amikor visszafordul, szemei sokkal lágyabbak. A vágy, aztán a félelem eltűnt, felváltva a… szerelemmel? Vagy megkönnyebbüléssel, nem tudom megmondani, de lehajol és megcsókolja a homlokom. – Csak az egyetlen ember akarok lenni, akit valaha is szeretsz, ahogy te vagy az enyém – hogy tudott olyan bunkó lenni ezelőtt és most ezeket a szeretetteljes dolgokat mondani nekem? A szavaiban lévő némi birtoklásvágy ellenére is, szavai édesek és meglepően szerények hozzá képest.
- Amilyen módon számít, az vagy – ígérem neki. Elégedettnek tűnik a válaszommal, ahogy mosolya visszatér. – Most pedig arrébb mennél, hogy lemoshassam magamról a piszkot, mielőtt kihűl a víz? – mondom, majd gyengéden eltolom őt az utamból.
- Megcsinálom neked – megfogja a szövetet, aztán szappant önt rá. Az egész idő alatt visszatartom a lélegzetemet, miközben finoman lesikálja a testemről a piszkot, a hideg ráz, ahogy áthalad az érzékeny helyeken, érintése hosszan tart rajtuk. – Rávennélek, hogy te is moss meg engem, de nem lennék képes megállítani, ami utána történne – kacsint rám, mire elpirulok. Meg akarom tudni, mi történne utána, és meg szeretném érinteni testének minden centijét. De nem vagyunk egyedül a házban, Karen pedig valószínűleg már befejezte a főzést.
Miután tiszta vagyok, és nyugalmat érzek, mégis beindultam Harry érintésétől, gyorsan megszárítkozom, majd felveszem a melegítőmet és egy pólót a táskámból. Harry egy törülközőt csavar a dereka köré és mögém áll, a tükrön át bámulva rám. Olyan mennyeien, istenien és tökéletesen és az enyémnek néz ki.
- Az a nadrág figyelemelterelő lesz – mondja, ahogy a földszintre sétálunk.
- Mindig ilyen perverz voltál? – ugratom, mire bólint. Észre sem veszem, hogyan nézünk ki, amíg be nem megyünk a konyhába, mindketten nedves hajjal jöttünk le ide. Nyilvánvaló, hogy az előbb együtt zuhanyoztunk, úgy tűnik, Harry nem bánja, de neki nincs modora.
- Készítettem néhány szendvicset, a pulton vannak – ragyogja Karen. Nem tűnik meglepettnek, vagy, hogy bánná. Az anyám elveszítené a fejét, ha tudná, hogy éppen mit tettem. Főleg Harryvel.
- Köszönjük szépen – felelem. Ken a pultnál ül egy halom mappával maga előtt.
- Jól éreztem ma magam, Louis – mondja nekem Karen, majd újra elkezdjük megbeszélni az üvegházat. Harry csendben eszik, időről-időre rám pillantva.
- Talán dolgozhatunk még rajta egy kicsit jövőhétvégén – javaslom, egy másodpercre elfelejtettem az esküvőt. – Mindegy, az után a hétvége után? – nevetek fel.
- Igen, persze.
- Uh, van téma vagy valami az esküvőn? – szól közbe Harry. Ken felnéz a munkájából.
- Nos, nincs igazán téma, de az esküvői dekorációnak a fehéret és a feketét választottuk – mondja Karen idegesen. Biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor megbeszélik az esküvőt Harryvel, mivel megőrült, amikor Ken elmondta neki.
- Ó. Szóval mit kellene felvennem? – kérdezi könnyedén. Át akarok nyúlni és megcsókolni őt, miután láttam az apja reakcióját.
- Eljössz? – kérdezi Ken, egyértelműen meglepődött, de nagyon boldog.
- Ja… azt hiszem – von vállat Harry, majd még egyet harap a szendvicséből.
Karen és Ken egymásra mosolyodik, mielőtt Ken felkel és Harryhez sétál.
- Köszönöm, fiam, ez sokat jelent nekem – veregeti vállon Harryt. Harry megmerevedik, de megjutalmazza az apját egy kis mosollyal.
- Ez nagyszerű hír! – mondja Karen, aztán tapsol.
- Semmiség – dörmögi Harry. Megmozdulok, hogy mellé üljek, kezemet pedig az övére rakom az asztal alatt. Soha nem gondoltam volna, hogy rá tudom venni, hogy eljöjjön az esküvőre, nem is beszélve arról, hogy ténylegesen beszéljen róla Ken és Karen előtt.
- Szeretlek – suttogom a fülébe, amikor Ken és Karen nem figyel. Elmosolyodik és megszorítja a kezem.
- Szeretlek – viszonozza.
- Szóval, Harry, milyenek az óráid? – kérdezi Ken.
- Jók.
- Észrevettem, hogy megint változtattál rajtuk.
- Ja, és? – Harry kezd bosszús lenni.
- Még mindig angol szakon vagy, igaz?
- Aha.
- Ez remek, emlékszem, amikor tíz éves voltál és részeket szavaltál el A Nagy Gatsbyből egész nap, minden nap. Tudtam, hogy irodalomzseni voltál már akkor – nevet fel Ken.
- Igen? Emlékszel erre? – Harry hangja durva. Megszorítom a kezét, megpróbálva ezzel elmondani neki, hogy nyugodjon meg.
- Igen, persze, hogy emlékszem – feleli Ken higgadtan. Harry orrlyukai kitágulnak, és a szemét forgatja.
- Ezt nehezen tudom elhinni, mivel folyamatosan részeg voltál, és ha jól emlékszem, márpedig jól emlékszem, darabokra szaggattad azt a könyvet, mert elvettem a skót whiskydet és kiöntöttem. Szóval ne próbáld meg felidézni a boldog időket nekem, kivéve, ha tudod, hogy mi a faszról beszélsz – áll fel, miközben Karennek és nekem eláll a lélegzetünk.
- Harry! – mondja Ken, ahogy Harry elhagyja a szobát. Utána rohanok, és hallom Karent Kenre kiabálni.
- Nem kellett volna olyan messzire menned vele, Ken! Éppen beleegyezett, hogy eljön az esküvőnkre, azt hittem, megegyeztünk, hogy kis lépésekben haladunk! Aztán mész és mondasz valami olyasmit, békén kellett volna hagynod! – mondja, meg tudom mondani, hogy már sír.

2014. október 26., vasárnap

Chapter 74

Sziasztok! :)
Bocsánat a késésért, de kicsit zsúfolt volt az elmúlt pár napom, és most is rohanásban vagyok, mivel a világ legrandomabb döntése alapján a barátnőmmel megyek Pestre szerdádig. Szóval csak az után tudom majd hozni a következőt. A fejezet továbbra is édes és nyugalmas, ez eddig szerintem rekordnak számít náluk :D Szerintem mást nem akartam mondani, a 75. tehát szerda után jön, lehet csütörtökön.
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 74

- El akarsz menni az autódért és elvinni azt apukádékhoz? – kérdezem Harrytől, miközben visszavezetünk a szobámtól.
Átöltöztem és lezuhanyoztam, habár piszkos leszek a Karennel való ültetéstől. Harry türelmesen várt, a bokszeres fiókomban babrálva, hogy lefoglalja magát. Azt mondta, csomagoljak elég ruhát, hogy még egy éjszakát vele töltsek, ami megmosolyogtatott. Minden éjszakát vele töltenék, ha tehetném.
- Nem, jó így. Amíg nem kanyarogsz az egész úton – mondja nekem.
- Tessék? Kiváló sofőr vagyok – védekezem. Felhorkan, de befogja a száját.
- Szóval miért döntöttél úgy, hogy veszel egy autót amúgy?
- Nos, megkaptam a gyakornoki állást és nem akartam folyton buszozni vagy más emberektől függni, hogy ide-oda elvigyenek – magyarázom.
- Ó… egyedül mentél? – kérdezi, majd kinéz az ablakon.
- Igen… miért?
- Csak kíváncsi vagyok – hazudja. Megpróbálja megkérdezni, hogy Zayn velem ment-e.
- Egyedül voltam, az egy rossz nap volt számomra – felelem, mire összerezzen.
- Hányszor lógtatok együtt Zaynnel? – kérdezi. Miért hozza ezt most fel?
- Kétszer, elmentünk vacsorázni és moziba, aztán a tábortűz. Semmi sem volt, amiért aggódnod kellene.
- Csak egyszer csókolt meg? – ugh.
- Igen, csak egyszer. Nos, azon kívül amit… láttál. Most már továbbléphetünk ezen? Én sem kérdezősködöm Mollyról, ugye? – csattanok fel.
- Oké… oké. Ne veszekedjünk. Ez a valaha volt leghosszabb idő, ami alatt jól kijöttünk egymással, szóval ne tegyük tönkre – mondja, majd a kezemért nyúl. Nagyujja kis köröket rajzol a bőrömre, enyhítve bosszúságomat.
- Oké – felelem, még mindig kissé mérgesen. Mollyról a kép, ahogy az ölében ül, elhomályosítja a látásomat.
- Aww, ne már, Lou. Ne duzzogj – nevet fel, és megböki az oldalam. Nem tehetek róla, de vele nevetek.
- Ne vond el a figyelmem, vezetek – ugratom.
- Valószínűleg ez az egyetlen alkalom, amikor valaha is azt mondod nekem, hogy ne érjek hozzád.
- Nem valószínű, ne legyél annyira eltelve magadtól – nevetésünk egybeolvad, és ez egy gyönyörű hang. Kezét a combomra teszi, majd hosszú ujjait fel-le dörzsöli.
- Biztos vagy benne? – suttogja rekedtes hangján, a bőröm pedig bizsereg. Olyan gyorsan válaszol neki a testem, pulzuson erősen ver. Nyelek egyet és bólintok, amitől felkuncog, majd elhúzza a kezét. – Tudom, hogy ez nem igaz… de inkább nem vezettetlek le az útról, úgyhogy később foglak megujjazni – vigyorodik el, mire megütöm.
- Harry! – pirulok el.
- Sajnálom, babe – mosolyodik el, aztán kinéz az ablakon. Imádom, amikor babe-nek hív, senki nem hívott még így ezelőtt. Natalie és én mindig azt gondoltuk, hogy a nevetséges becenevek, ahogy az emberek hívják egymást, túl gyerekesek hozzánk, de amikor Harry hív így engem, a vérem felpezsdül az ereimben.
Amikor visszaérünk Harry apjának házához, Ken és Karen a kertben vannak ránk várva. Ken furcsán néz ki farmerben és egy WSU pólóban. Még sosem láttam őt ilyen lazán felöltözve, még inkább úgy néz ki, mint Harry, amikor így öltözik. Egy mosollyal köszöntenek minket, Harry pedig megpróbálja viszonozni azt, de kényelmetlenül néz ki, ahogy a sarkaira támaszkodik és kezeit a zsebeiben temeti el.
- Én kész vagyok, amikor te is – mondja Ken Harrynek. Úgy néz ki, éppen olyan kellemetlenül érzi magát, mint Harry, de ő idegesnek tűnik, míg Harry nyugtalannak.
Harry rám néz, én pedig egy biztató bólintással ajándékozom meg, úgy tűnik, a köztünk lévő erő drámaian megváltozott. Meg vagyok lepve, hogy hirtelen valaki olyanná váltam, akire megnyugtatásért néz, de ez egy olyan módon tesz boldoggá, amire nem is számítottam.
- Az üvegházban leszünk, csak vigyétek be oda a földet – feleli Karen, majd egy kis csókot nyom Ken arcára. Harry elnéz tőlük, és egy pillanatra azt hiszem, hogy talán ő is ad nekem egy csókot, de nem teszi. Követem Karent az üvegházba, és amikor besétálunk, eláll a lélegzetem. Hatalmas, nagyobb, mint ahogy kívülről néz ki, nem viccelt Karen, amikor azt mondta, hogy sok munka lesz vele. Gyakorlatilag üres. – Nagy projekt, de azt hiszem, meg tudjuk csinálni – mosolyodik el.
- Szerintem is – mondom neki. Ken és Harry bejönnek, mindketten két zsák földet hozva. Csendben vannak, miközben ledobják őket oda, ahová Karen utasítja, mielőtt újra kisétálnak.
Húszzsáknyi föld és száznyi mag, virág és cserje után elég jól haladunk. Harryt már néhány órája nem láttam, a Nap pedig lement. Remélem, hogy ő és Ken még mindig él.
- Azt hiszem, eleget dolgoztunk mára – feleli Karen, majd megtörli az arcát. Mindkettőnket kosz borít.
- Igen, jobb, ha megnézem Harryt – mondom neki, mire felnevet.
- Sokat jelent a számunkra, főleg Kennek, hogy Harry többet jön át, ezt meg kell köszönnünk. Gondolom, elrendeztétek a különbségeiteket?
- Valahogy úgy… azt hiszem, igen. Még mindig nagyon különbözőek vagyunk – nevetek fel. Ha csak tudná.
- Nos, néha a különbözőség az, amire szükségünk van, jó kihívottnak lenni – ajándékoz meg egy mindentudó mosollyal.
- Hát, ő határozottan kihívást jelent – mindketten felnevetünk, majd egy ölelésbe von.
- Te édes fiú, te többet tettél értünk, mint gondolnád – feleli. Érzem a könnyeket a szememben, aztán bólintok.
- Remélem, nem bánod, hogy itt maradtam éjszakára, Harry megkért, hogy megint maradjak – mondom neki, és megpróbálok nem szemkontaktust létesíteni vele.
- Nem, természetesen nem. Mindketten felnőttek vagytok, és bízom benne, hogy biztonságban vagytok.
Ó, Istenem. Tudom, hogy az arcom mélyebb árnyalatú piros, mint a hagymák, amiket az előbb ültettünk el.
- Mi… uh… mi nem… – dadogom. Miért beszélek én erről Harry jövendőbeli mostohaanyjával? Zavarban vagyok.
- Ó – mondja ugyanolyan zavarban. – Menjünk be – feleli, mire bólintok, követve őt.
Amikor besétálunk a házba, mindketten levesszük a cipőinket az ajtónál. Harry a kanapé szélén ül, Ken pedig a széken. Harry szemei azonnal megtalálják az enyémeket, és megkönnyebbülés villan át rajtuk.
- Készítek egy kis kései vacsorát, amíg megmosakodsz – mondja Karen. Harry feláll és hozzám sétál. Úgy tűnik, örül, hogy kikerült a szobából az apjával.
- Nemsokára visszajövünk – felelem, aztán követem Harryt fel a lépcsőn. – Milyen volt? – kérdezem, ahogy belépünk a szobájába. Ahelyett, hogy válaszolna nekem, megragadja a fejem hátulját, majd ajkait az enyémekhez teszi. Visszatántorgunk az ajtóhoz, testét pedig az enyémnek nyomja.
- Hiányoztál – leheli. Belsőm elolvad.
- Tényleg? – vinnyogom, mire felkuncog.
- Igen, tényleg. Éppen kínos csendben töltöttem az elmúlt néhány órát, és néhány még kínosabb megjegyzés volt itt és ott az apámmal. Kellett a figyelemelterelés – végigfuttatja nyelvét az alsó ajkamon, mire a lélegzetem a torkomban akad. Ez most más, szívesen látott és nagyon dögös, de más. Kezei levándorolnak a hasamhoz, majd megállnak a gombnál a farmeromon.
- Harry, le kell zuhanyoznom. Tiszta piszok vagyok – nevetek fel. Nyelve végigfut a nyakamon.
- Tetszel így, szép és piszkos – vigyorodik el. Gyengéden visszatolom őt, aztán megfogom a táskámat, mielőtt a fürdőbe megyek.
Légzésem egyenetlen, és megpróbálom becsukni a fürdőszoba ajtót, csakhogy az félúton megáll. Amikor lenézek, Harry csizmáját látom megállítva az ajtót.
- Csatlakozhatok? – mosolyodik el, majd benyomul a fürdőbe, mielőtt válaszolhatnék.

2014. október 22., szerda

Chapter 73

Meglepetééés! :D
Szerencsére jól állok a fordítással, így sikerült előbb hoznom a fejezetet, meg amúgy is akartam jelentkezni az őszi szünet elején. Szóval remélem, örültök, sokatok kérése volt ez :D A rész nagyon édes, imádnivalóak együtt :3 Egyébként, ha van még valaki, aki azt hiszi, hogy az eredeti After magyar fordítását másolom és csak a neveket cserélem ki, akkor az nézze meg az előző fejezetnél a kommenteket, ott kaptam egy ilyen kérdést, a válaszomban pedig minden benne van. Én részemről ezt a témát lezártam. És hogy mikor jön a következő... talán hétvége felé. Élvezzétek a szünetet, én meg többször is próbálok majd jelentkezni :D
Kellemes olvasást :) Xx



Chapter 73

Harry enyhe horkolására ébredek fel, ajkai a fülemhez nyomódnak. Hátam szorosan a mellkasánál van, lábai pedig körbeölelik az enyémeket. A tegnap esti emlékek mosolyt húznak az ajkaimra, mielőtt az eufórikus érzést felváltja a pánik. Ugyanúgy fog érezni nappal is? Vagy kínozni és gúnyolódni fog, amiért felajánlottam magamat neki? Átfordulok, hogy a szemébe nézzek, hogy megvizsgáljam tökéletes vonásait, miközben az állandó ránc a homlokán ki van simulva az alvás miatt. Kinyújtom a kezem, és végigfuttatom a mutatóujjamat a szemöldökpiercingjén, aztán le a horzsoláshoz az arcán. Ajkai jobban néznek ki, ahogy az ujjpercei is, mivel végül beleegyezett, hogy segítsek neki megtisztítani tegnap este.
Szemei felpattannak, miközben ujjam mohón átrajzolja az ajkait.
- Mit csinálsz? – kérdezi, nem tudom megfejteni hangját, ami nyugtalanít.
- Bocs… én csak… – nem tudok mit mondani. Nem tudom, milyen hangulatban lesz, miután egymás karjaiban aludtunk el.
- Ne hagyd abba – suttogja, és újra lecsukja szemeit. A mellkasomon lévő súly fele eltűnik, aztán elmosolyodom, mielőtt ismét átrajzolom telt ajkait, ügyelve arra, hogy elkerüljem a sérülését. – Mik a terveid mára? – kérdezi néhány perccel később, újra kinyitva a szemeit.
- Valójában Karennel vannak terveim, az üvegházán dolgozunk odakint – mondom neki, ő pedig felül.
- Tényleg? – biztosan mérges. Tudom, hogy nem kedveli Karent, annak ellenére, hogy ő az egyik legédesebb ember, akivel valaha találkoztam.
- Igen – motyogom.
- Nos, azt hiszem, nem kell azon aggódnom, hogy kedvel-e a családom, jobban kedvelnek téged, mint engem – kuncog fel, majd végigsimítja nagyujja párnáját az arcomon, egy reszketést küldve végig a gerincemen. – A probléma ezzel az, hogy ha továbbra is itt lógok, az apám talán elkezdi azt hinni, hogy valóban kedvelem őt – feleli, hangja lágy, de szemei sötétek.
- Talán te és az apukád lóghatnátok együtt, amíg Karen és én kint vagyunk? – javaslom. Valószínűleg le fogja harapni a fejem.
- Nem, biztosan nem. Visszamegyek a házamhoz, az igazi házamhoz, és várok rád, hogy kész legyél – morogja.
- De azt akartam, hogy itt maradj, sokáig eltarthat. Az üvegháza elég rossz állapotban van – mondom. Úgy tűnik, nem talál szavakat, ami melengeti a szívemet a gondolatra, hogy nem akar nagyon sokáig távol lenni tőlem.
- Én… nem tudom, Louis. Valószínűleg amúgy sem akar velem lógni – motyogja.
- Persze, hogy akar. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor ti ketten egyáltalán ugyanabban a szobában maradtatok egyedül? – kérdezem, mire vállat von.
- Nem tudom… évekkel ezelőtt. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – feleli, végighúzva kezét a fején.
- Ha kellemetlenül érzed magad, mindig csatlakozhatsz Karenhez és hozzám odakint – biztosítom őt. Csodálkozom, hogy fontolóra veszi, hogy egy kis időt töltsön az apjával.
- Rendben… de csak azért csinálom ezt, mert a gondolat, hogy elhagyjalak téged, akár egy kis időre is… – abbahagyja, tudom, hogy nem jó abban, hogy kifejezze, hogyan érez, így csendben maradok, időt adva neki, hogy összeszedje magát. – Nos, mondjuk úgy, az rosszabb, mint az én pöcs apámmal lógni.
Elmosolyodom az apja elleni durva szavak ellenére is. Az apa, akit Harry ismer, nem ugyanaz az ember, aki a földszinten van, és remélem, Harry itt lehet, hogy lássa.
Miután kimászom az ágyból, eszembe jut, hogy nincs nálam ruha, nincs fogkefe, semmi.
- Vissza kell mennem a szobámba és összeszednem néhány dolgot – mondom neki, mire megfeszül.
- Miért?
- Mert semmilyen ruhám nincs nálam, és meg kell mosnom a fogam – nevetek fel. Amikor ránézek, egy kis mosoly van az arcán, de nem éri el a szemeit. – Mi a baj? – kérdezem, félve a választól.
- Semmi… meddig leszel távol?
- Nos, feltételeztem, hogy jössz velem? – ahogy a szavak elhagyják a számat, láthatóan ellazul. Mi van vele?
- Ó.
- Elmondod, hogy miért vagy furcsa? – kérdezem kezeimmel a csípőmön.
- Nem vagyok… csak azt hittem, megpróbálsz elhagyni. Elhagyni engem – hangja olyan gyenge és nem vall rá, hogy érzem a vágyat, hogy odamenjek és elringassam őt. Ehelyett intek neki, hogy jöjjön hozzám, ő pedig bólint, mielőtt felül és elém áll.
- Nem megyek sehova. Csak néhány ruhára van szükségem – mondom neki ismét.
- Tudom… csak eltart egy kis ideig, amíg hozzászokom. Már megszoktam, hogy elmenekülsz tőlem.
- Nos, én ahhoz szoktam hozzá, hogy ellöksz magadtól, szóval mindkettőnknek van mit rendbe hoznia – mosolyodom el, majd fejemet a mellkasán pihentetem. Furcsa megnyugvást érzek szavaitól, már megrémültem, hogy meg fogja gondolni magát ma reggel, és jó érzés tudni, hogy ő is csak félt.
- Igen, azt hiszem, van. Szeretlek – mondja, ez pedig éppen olyan erősen üt meg, mint az első alkalommal, és a huszadik alkalommal tegnap este.
- És én is szeretlek – mondom neki, mire a homlokát ráncolja.
- Ne mondd, hogy is – feleli.
- Miért? – ó, ne.
- Nem tudom… csak olyan érzésem van tőle, hogy csak egyetértesz velem – lenéz. Emlékszem, megígértem magamnak tegnap este, hogy akármit meg fogok tenni, hogy segítsek az önbizalomhiányán.
- Szeretlek – mondom, mire rám néz. Szemei megenyhülnek, ajkait pedig finoman az enyémekhez nyomja.
- Köszönöm – feleli, amikor elhúzódik.
A szememet forgatom, hogy milyen hibátlanul néz ki egy sima fehér pólóban és fekete farmerben. Sosem visel semmit, kivéve egy egyszerű fehér vagy fekete pólót és fekete farmert minden egyes nap, de tökéletesen néz ki, minden egyes nap. Nincs szüksége extra kiegészítőkre a ruháján, olyan jól illik hozzá az egyszerű stílusa. Felveszem a tegnap esti ruháimat, ő pedig megfogja nekem a pénztárcámat, mielőtt a földszintre indulunk.
Karen és Ken a nappaliban van, amikor lesétálunk.
- Készítettem egy kis reggelit – mosolyodik el Karen. Kissé kellemetlenül érzem magam Karennel és Kennel, hogy tudják, Harryvel maradtam, ismét. Tudom, hogy úgy tűnik, tökéletesen rendben vannak ezzel, és felnőttek vagyunk, de ez nem gátolja meg az arcomat attól, hogy elpiruljon.
- Köszönöm – mosolyodom el, mire Karen egy kíváncsi tekintettel ajándékoz meg, tudom, hogy kapni fogok pár kérdést, amikor az üvegházban leszünk. A konyhába sétálok, Harry pedig követ. Mindketten megtöltjük a tányérjainkat kajával, aztán leülünk az asztalhoz. – Liam és Danielle itt van? – kérdezem Karentől. Danielle valószínűleg össze lesz zavarodva, hogy megint Harryvel lát, miután Zaynnel voltam tegnap este. Megszabadulok a negatív gondolatoktól.
- Nem, Seattle-be mentek egy kis városnézésre – tájékoztat minket. – Még mindig akarsz ma az üvegházon dolgozni?
- Igen, természetesen. Csak vissza kell szaladnom a szobámba és átöltöznöm – mondom neki.
- Jó. Alig várom. Kivitetem Kennel a zsák földeket a fészerből, mialatt távol vagy.
- Ha vársz, amíg visszaérünk, Harry segíthet neki? – kérdezem félig, Harryre nézve.
- Ó, te is itt leszel ma? – mosolya megnő. Hogyhogy nem látja Harry, hogy az emberek törődnek vele?
- Uh… ja. Csak itt fogok lógni ma… azt hiszem. Ha nem gond neked? – dadogja.
- Dehogyis! Ken! Hallottad, hogy Harry egész nap itt lesz? – Karen izgatottsága megmosolyogtat, Harry pedig a szemét forgatja.
- Légy kedves – suttogom a fülébe, mire a leghamisabb mosolyt húzza az arcára, amit valaha láttam. Felkuncogok és megrúgom lábfejét az enyémmel.

2014. október 17., péntek

Chapter 72

Helló! :)
Egy borzasztóan hosszú és fárasztó hét után itt is a fejezet, mondjuk hoztam volna előbb, de ismét a másik blogomon dolgoztam, mivel elég zsúfolt volt a hetem első fele. De a lényeg, hogy itt van, és ahh, nehéz szavakat találnom. Én imádtam. Remélem, nektek bővebb véleményetek lesz, alig várom, hogy olvashassam őket :D És jövőhéten végre már őszi szünet, szóval próbálok egy picit sűrűbben részt hozni. Nem ígérem, hogy sikerülni is fog, de igyekszem. Még nem tudom, mikor jön a következő, lehet, hogy tudom előbb is hozni, de lehet, hogy megint csak hétvége körül, szóval csekkoljátok a blogot, ha még a kommentekben sem fogom pontosan tudni.
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 72

- Oké, most mondd el, hogy kivel verekedtél, Zayn volt az? – kérdezem félve a válaszától. Az ágy végére ülök, ő pedig követ, az ágy támlája felé ülve.
- Nem, nem Zayn volt. Csak néhány random srác – válaszol. Ó, azt feltételeztem, hogy Zayn volt, meg vagyok könnyebbülve, hogy nem.
- Várj, néhány? Mennyi?
- Három… Vagy négy. Nem igazán vagyok biztos benne – nevet fel.
- Ez nem vicces, miért is verekedtél egyébként?
- Nem tudom… Nagyon mérges voltam, hogy elmentél Zaynnel, és jó ötletnek tűnt akkor – von vállat.
- Nos, ez nem jó ötlet, és nézd milyen sérült vagy – ráncolom a homlokom, mire oldalra dönti a fejét egy zavart arckifejezéssel. – Mi az?
- Semmi… gyere ide – feleli, majd kinyújtja felém a karját. Átmászok az ágyon, és elé ülök, a lábai közé. – Sajnálom, ahogy bántam… vagyis bánok veled – mondja halkan a fülembe. Borzongás fut végig a testemen a leheletétől a fülemben és a nem kikényszerített bocsánatkérésétől.
- Rendben van, illetve nincs rendben. De adok neked még egy esélyt – mondom neki. Remélem, nem bánom meg miatta. Nem hiszem, hogy kezelni tudnék több hideget és meleget tőle.
- Köszönöm, tudom, hogy nem érdemlem meg. De elég önző vagyok, hogy elfogadjam – feleli, szája a hajamnál van, karjait pedig körém fonja. Így ülni vele idegen és nosztalgikus érzés is ugyanakkor. Amikor csendben maradok, kissé elfordítja a vállam, hogy ránézzek. – Mi a baj? – kérdezi.
- Semmi, csak félek, hogy megint meg fogod gondolni magad – vallom be. Bele akarom vetni magam a fejébe, de félek, hogy meg fogom ütni a padlót.
- Nem fogom, még soha nem gondoltam meg magam. Csak küzdöttem az irántad való érzéseimmel. Tudom, hogy nem tudsz megbízni bennem, de el akarom nyerni a bizalmad. Nem foglak újra bántani – ígéri, majd homlokát az enyémnek dönti.
- Kérlek, ne is tedd – könyörgök. Nem érdekel, milyen szánalmasan hangzom.
- Szeretlek, Louis – leheli, mire a szívem kiugrik a mellkasomból. A szavak tökéletesen hangzanak az ajkairól, és bármit megtennék, hogy még egyszer képes legyek hallani őket.
- Szeretlek, Harry – ez az első alkalom, hogy mindketten nyíltan kimondtuk a szavakat, és leküzdöm a kényszert, hogy túlpánikoljam a gondolatot, hogy talán újra visszavonja őket. Még ha meg is teszi, meg lesz annak az emléke, hogy hogyan hangzottak, hogy hogyan éreztem magam tőlük.
- Mondd újra – suttogja, aztán megfordít, hogy szemben legyek vele. Szemei sebezhetőbbek, mint gondoltam, hogy ez lehetséges neki, ahogy térdeimet a lábai közé mozdítom. Kezeim közé veszem arcát, majd átdörzsölöm a mutatóujjammal a lágy borostáját az arcán. Az arckifejezéséből meg tudom mondani, hogy szüksége van arra, hogy kimondjam, újra és újra. Annyiszor fogom kimondani, ahányszor kell, amíg el nem hiszi, hogy méltó arra, hogy valaki szeresse őt.
- Szeretlek – ismétlem meg, és elfedem ajkait a sajátommal. Elismerően felhümmög, miközben nyelve finoman végigsúrolja az enyémet. Harryt csókolni minden egyes alkalommal új és különböző, és ő olyan, mint a drog, amivel nem tudok betelni. Kezeit a hátamhoz nyomja, közelebb hozva egymáshoz a mellkasainkat. Az agyam azt mondja, hogy lassítsak, csókoljam őt lágyan, és hogy minden egyes másodpercét ízleljem meg ennek a finom nyugalomnak kettőnk között. De a testem azt mondja, hogy markoljam meg a haját, és húzzam át a fején a pólóját. Ajkai levándorolnak az állkapcsomhoz, majd rátapadnak a nyakamra. Ez megteszi a hatását, nem tudom tovább visszafogni magam. Ez vagyunk mi, minden harag és szenvedély, és most már szerelem is. Egy akaratlan nyögés szökik ki az ajkaimon, mire felnyög a nyakamnál, megragadva a derekamat átfordít minket, így most felettem van.
- Már… annyira… hiányoztál – mondja, miközben megszívja a bőrt a nyakamon. Nem tudom nyitva tartani a szememet, túl jó érzés. Lehúzza a dzsekim cipzárját, aztán éhes szemekkel néz le rám. Nem kéri az engedélyemet, mielőtt megragadja az anyagot, fel- és áthúzva a fejemen. – Hiányzott a tested – morogja. Újra felnyögök, ő pedig alsó testét az enyémnek nyomja, érzem izgalmát az alhasamnak nyomódni. Mindkettőnk légzése gyors és kontrollálatlan, és még soha nem akartam őt jobban. Úgy tűnik, az érzelmeink cseréje nem változtatta meg az elsöprő szenvedélyt közöttünk, örülök ennek. Keze lesiklik a csupasz hasamon, majd le a farmerom gombjához, hogy kigombolja. Ahogy ujjai a bokszerembe csúsznak, a számba zihál. – Hiányzott, hogy mindig milyen kemény vagy nekem – búgja. Szavai bűnös dolgokat tesznek velem. Újra felemelem a csípőmet, könyörögve a kapcsolatért. – Mit akarsz, Louis? – leheli nehezen a nyakhajlatomba.
- Téged – válaszolom, mielőtt az agyam feldolgozhatná, hogy mit is mondtam az előbb. Tudom, hogy ez igaz, Harryt akarom, a legősibb, legmélyebb módon, ami lehetséges. Ujja könnyen belém csúszik, a fejem pedig visszaesik a párnára, ahogy pumpál ki és be.
- Imádlak nézni téged, látni, milyen jót éreztetek veled – mondja, mire felnyögök válaszul. Kezem ökölbe szorítja pólóját a hátánál. Túl sok ruha van rajta, de nem tudok megformálni egy összefüggő mondatot, hogy megkérjem, vegye le őket. Hogyan jutottunk az „utállak”-tól a „szeretlek”-ig, majd ide? Bár nem érdekel a válasz, minden, ami érdekel az az, ahogy tőle érzem magam, ahogy mindig érzem magam tőle. Teste lecsúszik az enyémen, aztán elmosolyodik. Elveszi kezét a nadrágomtól. Nyafogok a kapcsolat elvesztésétől, amin mosolyog. Kezei lehúzzák a farmeromat és a bokszeremet, én pedig a teljesen felöltözött testére mutatok.
- Vetkőzz – mondom, mire felkuncog.
- Igen, uram – vigyorogja, aztán áthúzza fején a pólóját, felfedve tetovált bőrét. Végig akarom futtatni a nyelvem minden egyes vonalon, minden egyes tetováláson.
Mielőtt bármelyikünk is tönkretehetné szavakkal a pillanatot, megragadom a haja egy részét, és arcát az enyémhez húzom. Rövid ideig megcsókolom őt az ajkain, mielőtt áttérek a nyakára. Az én korlátozott, mégis alapos tapasztalatom szerint a Harrynek való örömokozásban, tudom, hogy ugyanaz a pont a nyakán, csak a kulcscsontja felett, az őrületbe kergeti őt. Nedves és meleg csókokat nyomok a nyakára, érezve, hogy teste megrándul és megfeszül, ahogy újra hozzáemelem a csípőmet. Az enyém felett lévő csupasz testének érzése rendkívüli. Már mindketten elkezdtünk izzadni, annak ellenére, hogy mindketten teljesen levetkőztünk. Ha egy kis mozdulat is történik, ez egy másik szintre fog kerülni. Egy szintre, amit még soha nem voltam képes elérni, mostanáig. Harry kemény izmai mozognak a karja alatt, ahogy lassan hozzám dörzsöli magát nyögve, ez túl sok nekem, hogy ellenálljak.
- Harry… – nyögöm, miközben ismét nekem dörgölőzik.
- Igen, bébi? – abbahagyja a mozgást, sarkaimat a combjaihoz teszem, és kényszerítem őt, hogy újra mozogjon. Szemei megrebbenve lecsukódnak. – Baszki – nyög fel.
- Azt akarom, hogy… – mondom.
- Mit akarsz? – lehelete forró és nehéz nyirkos bőrömön.
- Azt akarom, hogy… tudod… – felelem, a mostani intim helyzetünk ellenére is azon találom magam, hogy zavarban vagyok.
- Ó – mondja. Megint abbahagyja a mozgást, aztán a szemembe néz. Úgy tűnik, hogy valamilyen belső harcot folytat magával. – Én… nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e… – mi?
- Miért? – lelököm őt rólam. Itt tartunk, megint.
- Nem… nem, bébi. Csak a ma estére értem – körülölel karjaival, majd az oldalamra húz, mellé fektetve. Nem tudok ránézni, túl megalázott vagyok. – Figyelj, nézz rám – mondja, felemelve az államat. – Akarom, baszki, tényleg akarom. Jobban, mint bármit, hidd el. Azóta akarlak téged körülöttem érezni, amióta találkoztunk, de csak azt… azt hiszem, mindazok után ma… csak azt akarom, hogy kész legyél. Úgy értem, teljesen készen, mert ha egyszer megtesszük, akkor az megtörtént. Nem vonhatod vissza – megalázottságom enyhül, aztán ránézek.
Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ezen többet kell gondolkodnom, de elég nehéz elhinnem, hogy a válaszom más lesz holnap. Akkor kellene ezen gondolkodnom, amikor nem vagyok meztelen testének hatása alatt, miközben az az enyémhez dörgölőzik.
- Ne haragudj rám, kérlek, csak gondolj erre egy kicsit, és ha biztos vagy benne, hogy ez az, amit tenni akarsz, szívesen megduglak. Újra és újra, amikor és ahol akarod. Azt akarom, hogy…
- Oké! Oké! – kezemet a szájához teszem, hogy eltakarjam. A tenyeremnek nevet és megvonja a vállát, mintha azt mondaná, „csak mondom”. Amikor elmozdítom a kezemet, játékosan megharapja a tenyeremet, majd magához húz.
- Azt hiszem, fel kellene vennem néhány ruhát, úgy nem vagy olyan megkísértett – ugrat, mire elpirulok.
Nem tudom eldönteni, hogy ennek melyik szempontja a meglepőbb, a tény, hogy az előbb javasoltam, hogy szexelnünk kellene, vagy pedig az, hogy van elég tisztelete felém, hogy visszautasítson.
- De először, hadd éreztesselek jót veled – motyogja, aztán egy gyors mozdulattal visszafordít a hátamra. Szája a lábaim közé bukik, majd perceken belül remegek és eltakarom a számat a kezemmel, hogy visszafogjam magam attól, hogy a nevét sikítsam.

2014. október 11., szombat

Chapter 71

Sziasztok! :)
Eredetileg tegnap akartam frissíteni, csak annyi tanulnivalóm lett a hétvégére, hogy tegnap délután is tanultam, este meg a másik blogomon dolgoztam, úgyhogy csak ma lett erre egy kis időm. Remélem, elnézitek, bár biztos vagyok benne, hogy ezután a rész után semmi panasz nem lesz :D Imádtam ezt fordítani, és ti is imádni fogjátok, ez tuti, alig várom a véleményeket. Úgyhogy nem is húzom tovább az időt. Ja, még annyi, hogy több mint 50.000 kattintás, hihetetlenek vagytok! ♥
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 71

 Amikor belépünk a házba, Karen és Ken a kanapén ülnek a nappaliban, mindketten felnéznek, amikor besétálunk.
- Harry! Mi történt? – kérdezi Ken, hangja pánikba esett.
- Jól vagyok – morogja Harry.
- Mi történt vele? – fordul hozzám Ken.
- Verekedett, nem mondta el, hogy kivel vagy miért – magyarázom meg.
- Pont itt állok, és éppen azt mondtam, hogy kurva jól vagyok – köpi a szavakat.
- Ne beszélj vele így – szidom le őt, mire szemei kitágulnak. Ahelyett, hogy rám kiabálna, zúzódott kezével megfogja a csuklómat és kihúz a szobából. Hallom Kent és Karent Harry véres kinézetéről beszélni, ahogy felvonszol az emeletre. Amint elérjük a szobáját, megfordít, mindkét csuklómat a falhoz szorítja, és felém lép, csak néhány centi távolságot hagyva közöttünk.
- Soha ne csináld ezt még egyszer – szűri ki a fogai között.
- Micsodát? Eressz el – mondom neki, mire ő a szemét forgatja, mielőtt elenged és kinyitja a hálószobája ajtaját. Az ágya felé sétál, én pedig közel maradok az ajtóhoz. Ken és Karen valószínűleg kíváncsi, hogy Harry miért jön folyton ide, régen sosem jött ide.
- Ne mondd meg nekem, hogyan beszéljek az apámmal. Aggódj a te saját kapcsolatodon az apáddal, mielőtt megpróbálsz beleavatkozni az enyémbe – amint a szavak elhagyják a száját, rájön, hogy mit mondott, és rám néz, miközben hátralépek egyet. – Sajnálom… nem úgy értettem… Csak kicsúszott – próbál bocsánatot kérni.
- Mindig csak „kicsúszik”, ugye? – nem tehetek a könnyekről, amik szúrják a szememet. Az apámról való megjegyzés csak túl sok volt, még Harrytől is.
- Lou, én… – kezdi el, de megállítja magát. Mit csinálok itt? Miért gondolom folyton azt, hogy majd abba hagyja a végtelen sértegetések sorát elég hosszú ideig ahhoz, hogy egy valódi beszélgetést folytasson velem? Mert egy idióta vagyok, azért.
- Semmi baj, tényleg. Ez az, aki vagy, ez az, amit csinálsz. Megtalálod az emberek gyengeségét, és kihasználod azt. Az előnyödre használod fel. Mióta vártál arra, hogy mondj valamit az apámról? Valószínűleg az óta vársz egy alkalomra, amióta találkoztunk! – kiabálom.
- A fenébe is! Nem, nem vártam! Nem gondolkoztam, amikor azt mondtam! Ebben nem vagy ártatlan, szándékosan provokálsz engem! – kiáltja még hangosabban, mint én tettem.
- Provokállak? Én provokállak téged? Kérlek, világosíts fel! – majdnem üvöltök. Tudom, hogy a házban mindenki hall engem, de most az egyszer nem érdekel.
- Mindig felidegesítesz! Állandóan veszekszel velem! Randikra mész Zaynnel, úgy értem, baszki. Azt hiszed, szeretek ilyen lenni? Szerinted szeretem, hogy ilyen irányításod van felettem? Utálom, ahogy a bőröm alá kerültél, gyűlölöm, ahogy úgy tűnik, nem tudok nem rád gondolni! Utállak… tényleg! Te egy követelőző kis… – abbahagyja, és rám néz. Kényszerítem magam, hogy visszanézzek rá, felvéve a maszkot, mintha nem tört volna össze minden szótaggal. – Ez az, amiről beszélek! – kezeivel beletúr a hajába, miközben ide-oda járkál a szobában. – Te… te megőrjítesz, szó szerint elmebeteggé teszel! És aztán még van merszed megkérdezni, hogy szeretlek-e? Miért is kérdezted meg ezt? Mert azt mondtam egyszer, véletlenül? Már megmondtam neked, hogy nem gondoltam komolyan, szóval miért kérdezted meg megint? Szereted az elutasítást, ugye? Ezért vagy folyton a közelemben, ugye? – kiabál rám, és minden, amit tenni akarok, az elfutni, kifutni ebből a szobából, és soha vissza sem nézni.
- Nem, azért vagyok folyton a közeledben, mert szeretlek – vallom be végre. Eltakarom a számat, azt kívánva, hogy bárcsak visszaszívhatnám a szavakat. Nem bánthatna jobban, mint már megtette, és nem akarok úgy elmenni, hogy azon gondolkozom, mit mondott volna, ha megmondom neki. Rendben vagyok azzal, hogy nem szeret engem, rájöttem magamtól, milyen ő egész végig.
- Hogy mi? – megdöbbentnek néz ki. Gyorsan pislog, mintha próbálná feldolgozni a szavakat.
- Gyerünk, mondd el újra, mennyire utálsz. Rajta, mondd el, milyen hülye vagyok, amiért olyan valakit szeretek, aki ki nem állhat – felelem, hangom idegenül hangzik, szinte vinnyogásként. Megtörlöm a szemeimet, aztán ismét ránézek. – Most pedig elmegyek – mondom, úgy érzem, mintha egy háborúból sétálnék el, amiben komoly vereséget szenvedtem.
Ahogy kinyitom az ajtót, tesz egy hosszú lépést, hogy bezárja a köztünk lévő távolságot. Nem vagyok hajlandó ránézni, miközben kezét a vállamra teszi.
- A fenébe, ne menj el – szólal meg, hangja tele van érzelemmel, az a kérdés, hogy milyen érzelemmel. – Szeretsz engem? – suttogja, majd felhorzsolt kezét az állam alá teszi, hogy felemelje a fejemet. Elkapom a tekintetemet az övétől, és lassan bólintok, várva rá, hogy az arcomba nevessen. – Miért? – lehelete forró robbanásként éri az arcomat. Végül visszanézek rá, és úgy néz ki, mintha… félne?
- Mi? – kérdezem halkan.
- Miért szeretsz… hogy szerethetsz engem? – hangja rekedt, és rám mered, én pedig úgy érzem, mintha a szavak, amiket mondani fogok, sokkal több súllyal bírnának, mint azt valaha vártam volna. Nincs magyarázatom, csak annyi, hogy szeretem. Az őrületbe kerget, dühösebbé tesz, mint valaha voltam, de valahogy beleszerettem, mélyen.
- Hogyhogy nem tudod, hogy szeretlek? – kérdezem, ahelyett, hogy válaszolnék neki. Nem hiszi, hogy szerethetem őt?
- Azt mondtad, hogy nem, és randiztál Zaynnel. Mindig elhagysz engem, elhagytál korábban a tornácon, amikor még egy esélyért könyörögtem. Elmondtam neked, hogy szeretlek, te pedig elutasítottál. Tudod, milyen nehéz volt ez nekem? – feleli. Biztosan képzelem a nedvességet a szemei sarkában. Túlságosan is tisztában vagyok érdes ujjainak érintésének az állam alatt.
- Visszavontad, mielőtt akár feldolgozhattam volna, amit mondtál, sok mindent tettél, amivel megbántottál, Harry – mondom neki, mire bólint.
- Tudom… sajnálom. Megengeded, hogy rendbe hozzam? Tudom, hogy nem érdemellek meg téged, nincs jogom, hogy egyáltalán ezt kérjem… de kérlek, csak egy esély. Nem ígérem meg, hogy nem veszekszem veled, vagy, hogy nem leszek dühös rád, de megígérem, hogy magamat adom neked, teljesen. Kérlek, csak engedd, hogy megpróbáljak az lenni, amire szükséged van – annyira nem hangzik biztosnak magában, elolvasztja a belsőmet.
- Azt akarom hinni, hogy ez működhet, de nem tudom, hogyan lehetne ez, olyan sok rossz dolog történt már – szemeim cserbenhagynak, ahogy könnyeket hullajtok. Harry elveszi ujjait az államtól, és letörli a könnyeket.
- Emlékszel, amikor megkérdezted tőlem, hogy kit szeretek legjobban a világon? – kérdezi, ajkai centikre vannak az enyémektől. Bólintok, hogyhogy emlékszik erre? Mintha ezer éve lett volna, nem is gondoltam, hogy egyáltalán figyelt. – Téged. Te vagy az az ember, akit a legjobban szeretek a világon – szavai meglepnek, és feloldják a fájdalmat a mellkasomban.
- Ez nem a beteg játékod része, ugye? – kérdezem, mielőtt megengedném magamnak, hogy higgyek neki, változtatok a szokásos állapotomon, hogy könnyen befolyásolhat.
- Nem, Louis. Végeztem a játékokkal, csak téged akarlak. Veled akarok lenni, egy igazi kapcsolatban. Neked kell majd átvenned a vezetést persze, mert nem tudom, hogy egyáltalán mi a fenét jelent ez – nevet fel, mire csatlakozom hozzá. – Már hiányzott a nevetésed, még nem hallottam elégszer. Én akarok lenni az, aki megnevettet, nem megsirattat. Tudom, hogy nehéz engem kezelni… – mondja, de a szavába vágok azzal, hogy ajkaimat az övéihez nyomom. Ajkai sietnek, és érzem a vért, amiért fel vannak szakadva. Térdem össze akar csuklani az elektromosságtól, ami végigmegy rajtam, olyan sok időnek tűnik, hogy utoljára éreztem száját az enyémen. Annyira szeretem ezt a sérült, önutáló seggfejet, hogy félek, ez össze fog törni engem. Harry felemel, én pedig átölelem őt a combjaimmal, ujjaim belegabalyodnak a hajába. A számba nyög és zilál, keményebben húzva. Nyelvem végigfut az alsó ajkán, mire összerezzen, aztán elhúzódom.
- Kivel verekedtél? – kérdezem, ő pedig felnevet.
- Most kérdezed ezt?
- Igen, tudni akarom – mosolyodom el.
- Mindig olyan sok kérdésed van, nem válaszolhatnék rájuk később? – biggyeszti le a száját.
- Nem, mondd el.
- Csak, ha maradsz – szorosabban húz magához. – Kérlek? – könyörög.
- Oké – lehelem, majd újra megcsókolom őt, elfeledkezve a kérdésemről.

2014. október 3., péntek

Chapter 70

Sziasztok! :)
Most végre időben fejeztem be a másik blogomon a részt, úgyhogy itt is előbb tudtam jelentkezni. A fejezetről annyit, hogy végre nincs már több Zouis, imádtam őket, de nagyon hiányzott már Larry, és hát közületek sokan voltak még így, úgyhogy ennek biztosan örülni fogtok :D Természetesen a vége megint olyan, hogy azonnal kellene a következő, de az csak jövőhétvégén jön majd, remélem, kibírjátok addig. Addig is lehet találgatni, hogy mi lesz a folytatásban :D
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 70

Ahogy elhajtok Zayn lakásától, egy pillanatra elgondolkodom, hogy mit is csinálok. Tudom, hogy elhagytam Zaynt, hogy megtaláljam Harryt, de tényleg el kell gondolkoznom, hogy mi fog történni ezután. Harry vagy szörnyű dolgokat fog mondani nekem, átkozódni és elküldeni, vagy be fogja vallani, hogy érzései vannak irántam, és hogy ez az egész játék, amit űz velem, csak annak a módja, hogy nem képes kezelni az érzéseit és kifejezni őket egy normális módon. Ha az első helyzet történik, amire én a leginkább számítok, akkor nem leszek rosszabb állapotban, mint most vagyok. De ha a második történik, készen állok, hogy megbocsássam neki az összes szörnyű dolgot, amit mondott nekem és tett velem? Ha mindketten bevalljuk, ahogy egymás iránt érzünk, minden meg fog változni? Meg fog változni ő? Képes úgy törődni velem, ahogy arra szükségem van, és ha igen, képes vagyok elfogadni a hangulatingadozásait?
A probléma az, hogy ezek közül egyik kérdést sem tudom megválaszolni, egyetlen egyet sem. Utálom, ahogy elködösíti a gondolataimat és bizonytalanul érzem magam tőle. Utálom, hogy nem tudom, mit fog csinálni vagy mondani.
Lefékezem az autót a házánál, ennél az átkozott diákszövetségi háznál, ahol már túl sok időt töltöttem. Utálom ezt a házat. Sok mindent utálok most, és a haragom Harry felé majdnem a forráspontjánál van. Leparkolom az autót az útra, majd felfutok a lépcsőn és be a zsúfolt házba. Egyenesen ahhoz a kanapéhoz indulok, ahol Harry általában ülni szokott, de nem látom göndör haját, elbújok egy nagydarab fickó mögé, mielőtt Tristan vagy bárki más meglátna, aztán felfutok a lépcsőn a szobájához. Az ajtónak ütöm az öklöm, bosszantó, hogy megint bezárta.
- Harry! Én vagyok, nyisd ki az ajtót! – kiáltom, és folytatom a dörömbölést. Nincs válasz. Hol a fenében van? Nem akarom felhívni és megtudni, habár az nyilvánvalóan könnyebb, mint megpróbálni megkeresni őt, de mérges vagyok, és az is akarok maradni, így azt mondhatom, amit komolyan gondolok, és nem érzem magam rosszul emiatt.
Felhívom Liamet, hogy lássam, Harry az apja házánál van-e, de nincs ott. Az egyetlen hely, amit még ismerek, hogy megnézzem, az a tábortűz, de kétlem, hogy még mindig ott lenne. Nincs másik lehetőségem most, így visszavezetek a stadionhoz, és leparkolom az autómat. Újra és újra elismétlem a dühös szavakat, amiket Harrynek tartogatok, hogy megbizonyosodjak róla, egyiket sem felejtem el abban az esetben, ha valóban itt van. Mostanra már majdnem mindenki elment, a mező szinte üres, a tűz pedig csaknem kialudt. Amint eldöntöm, hogy abbahagyom a keresést, meglátom őt a falnak támaszkodva a kapufánál. Egyedül van, és úgy tűnik, nem veszi észre, hogy felé sétálok, miközben helyet foglal a füvön. A kezével megtörli a száját, majd amikor elmozdítja, az vörös. Vérzik? Felkapja a fejét, mintha megérezné a jelenlétemet, a szája sarka vérzik, és a zúzódása árnyéka már beborította az arcát.
- Mi a fene? – mondom, aztán letérdelek előtte. – Mi történt veled? – kérdezem, ahogy felnéz rám. Szemei olyan kísértettek, haragom feloldódik, mint a cukor a nyelvemen.
- Miért érdekel? Mi van a randiddal? – morogja. A szememet forgatom, majd elmozdítom kezeit a szájától, megvizsgálva felszakított ajkait. Gyorsan elhúzódik tőlem, én pedig megharapom a nyelvemet.
- Mondd el, mi történt – követelem. Felsóhajt, aztán beletúr a hajába. Ujjpercei le vannak horzsolva és véresek. A mutatóujján lévő vágás mélynek és nagyon fájdalmasnak néz ki. – Verekedtél? – kérdezem.
- Miből gondolod ezt? – csattan fel.
- Kivel? Jól vagy?
- Ja, jól vagyok, most pedig hagyj békén.
- Azért jöttem ide, hogy megtaláljalak – mondom neki, majd felállok, letörölve a száraz füvet a farmeromról.
- Oké, és megtaláltál, szóval menj.
- Nem kell ilyen seggfejnek lenned, szerintem haza kellene menned és megmosakodnod. Lehet, hogy szükséged van öltésekre az ujjpercednél.
Nem válaszol nekem, de feláll és elsétál mellettem. Idejöttem, hogy kiabáljak rá, amiért ilyen idióta, és elmondani neki, hogyan érzem magam, ő pedig nagyon megnehezíti ezt, tudtam, hogy ezt fogja csinálni.
- Hova mész? – kérdezem, majd követem őt, mint egy elveszett kiskutya.
- Haza, vagyis felhívom Emmát, hogy visszajön-e felvenni engem. Ő vezetett.
- Itt hagyott téged? – egyáltalán nem kedvelem őt.
- Nem, vagyis technikailag igen, de én mondtam neki.
- Hadd vigyelek haza – mondom, aztán megragadom a kabátját. Leráz egy vállrándítással, én pedig pofon akarom őt ütni. Dühöm visszatér, és még jobban mérges vagyok, mint korábban. A szerepek felcserélődtek, a mi… bármink is ez, megváltozott. Általában én vagyok az, aki elfut tőle. – Ne menj már el tőlem! – kiáltom, mire szikrázó szemekkel fordul meg. – Azt mondtam, hadd vigyelek haza! – üvöltöm. Majdnem elmosolyodik, de helyette a homlokát ráncolja és felsóhajt.
- Rendben. Hol az autód? – kérdezi.
Követ engem a kocsimhoz, majd beszáll az anyósülésre, ahogy beindítom a motort. Bekapcsolom a fűtést, és megdörzsölöm a karjaimat, hogy felmelegedjek. Illata azonnal megtölti az autót, csak egy leheletnyi fémmel keverve. Még mindig ez a kedvenc illatom az egész világon.
- Miért jöttél ide? – kérdezi, miközben kihajtok a parkolóból.
- Hogy megtaláljalak – megpróbálok mindenre emlékezni, amit terveztem, hogy mondok neki, de az agyam üres, és minden, amire gondolni tudok az az, hogy megcsókoljam a felszakadt száját.
- Milyen okból? – kérdezi halkan.
- Hogy beszéljek veled, sok minden van, amiről beszélnünk kell – felelem, úgy érzem, mintha sírnék, és fogalmam sincs, miért.
- Azt hittem, azt mondtad, nincs semmi, amiről beszélnünk kell – miért teszi ezt olyan nehézzé?
- Szeretsz engem? – a szavak sietve és fojtottam jönnek ki a számból, nem terveztem, hogy kimondom őket. Oldalra kapja a fejét, hogy rám nézzen.
- Mi? – hangja megdöbbent.
- Szeretsz? – ismétlem meg, a szívem talán egyenesen kirobban a mellkasomból.
- Komolyan nem kérdezheted ezt meg, miközben az úton autózunk – szemei előre fókuszálnak.
- Mit számít, hogy hol vagy mikor kérdezem, csak mondd el – gyakorlatilag könyörgök.
- Én… nem tudom… Nem, nem szeretlek. Egyszerűen nem kérdezhetsz meg valakit, hogy szeret-e, amikor be van zárva egy autóba veled. Mi a fene bajod van? – feleli hangosan. Ouch.
- Oké – ez minden, amit sikerül kimondanom.
- Miért is akarod egyáltalán tudni?
- Az nem számít – felelem.
- Mondd el, miért kérdezted – követeli.
- Ne mondd meg, hogy mit csináljak! – kiabálok vissza. Lefékezem az autót a háza előtt, ő pedig a zsúfolt gyep felé néz.
- Vigyél apámékhoz – mondja.
- Mi? Nem vagyok egy átkozott taxi.
- Csak vigyél oda. Reggel elmegyek az autómért – a kocsija itt van, miért nem vezet ő oda?
Nem akarom, hogy még véget érjen a beszélgetésünk, így a szememet forgatom, de az apja háza felé vezetek.
- Azt hittem, utálsz ott lenni? – mondom.
- Utálok is. De most nincs kedvem sok ember körül lenni – feleli halkan. – Elmondod, miért kérdezted meg azt? Van ennek valami köze Zaynhez? Mondott neked valamit? – idegesnek tűnik. Miért kérdezi meg mindig, hogy Zayn mondott-e nekem valamit?
- Nem… ennek semmi köze Zaynhez. Csak tudni akarom – hazudom. Ennek nem igazán Zaynhez van köze, hanem inkább a tényhez, hogy szeretem őt, és egy másodpercre azt hittem, hogy talán ő is engem. Minél tovább vagyok körülötte, ez annál nevetségesebbnek tűnik.
- Hova mentetek Zaynnel, amikor eljöttetek a tábortűzről? – kérdezi, ahogy az apja kocsifelhajtójára húzódom.
- Vissza a lakásához – vallom be. Harry teste megfeszül, véres öklét pedig összeszorítja, továbbszakítva a bőrt az ujjpercein.
- Lefeküdtél vele? – kérdezi, mire a szám elnyílik.
- Mi? Mi a fenéért feltételezed ezt? Annál már jobban kellene, hogy ismerj! És mit gondolsz, ki vagy, hogy egyáltalán feltegyél egy ilyen személyes kérdést? Egyértelművé tetted, hogy nem érdekellek, szóval akkor mi van, ha megtettem? – kiabálom.
- Szóval nem? – kérdezi újra.
- Istenem, Harry! Nem! Megcsókolt, de nem szexelnék valakivel, akit alig ismerek!
Előre hajol, majd leállítja az autómat, véres kezét összeszorítja a kulcs körül, aztán kihúzza a gyújtásból.
- Visszacsókoltál? – szemei összeszűkültek, ahogy úgy tűnik, egyenesen mellettem néz el.
- Igen… vagyis nem tudom, azt hiszem, igen – semmire sem emlékszem, kivéve Harry arcára a fejemben.
- Hogyhogy nem tudod? Ittál? – hangja most hangosabb.
- Nem, én csak…
- Te csak mi?! – kiáltja, és elfordul testével, hogy szembenézzen velem.
- Én… folyton csak rád gondoltam – vallom be végül. Kemény vonásai borzasztóan ellágyulnak, tekintete pedig találkozik az enyémmel.
- Menjünk be – mondja, és kinyitja az utas felőli ajtót. Mi? – Gyerünk – feleli újra, kiszállok az autóból, majd követem őt a járdán.