Chapter 73

Meglepetééés! :D

Szerencsére jól állok a fordítással, így sikerült előbb hoznom a fejezetet, meg amúgy is akartam jelentkezni az őszi szünet elején. Szóval remélem, örültök, sokatok kérése volt ez :D A rész nagyon édes, imádnivalóak együtt :3 Egyébként, ha van még valaki, aki azt hiszi, hogy az eredeti After magyar fordítását másolom és csak a neveket cserélem ki, akkor az nézze meg az előző fejezetnél a kommenteket, ott kaptam egy ilyen kérdést, a válaszomban pedig minden benne van. Én részemről ezt a témát lezártam. És hogy mikor jön a következő... talán hétvége felé. Élvezzétek a szünetet, én meg többször is próbálok majd jelentkezni :D

Kellemes olvasást :) Xx

Chapter 73

Harry enyhe horkolására ébredek fel, ajkai a fülemhez nyomódnak. Hátam szorosan a mellkasánál van, lábai pedig körbeölelik az enyémeket. A tegnap esti emlékek mosolyt húznak az ajkaimra, mielőtt az eufórikus érzést felváltja a pánik. Ugyanúgy fog érezni nappal is? Vagy kínozni és gúnyolódni fog, amiért felajánlottam magamat neki? Átfordulok, hogy a szemébe nézzek, hogy megvizsgáljam tökéletes vonásait, miközben az állandó ránc a homlokán ki van simulva az alvás miatt. Kinyújtom a kezem, és végigfuttatom a mutatóujjamat a szemöldökpiercingjén, aztán le a horzsoláshoz az arcán. Ajkai jobban néznek ki, ahogy az ujjpercei is, mivel végül beleegyezett, hogy segítsek neki megtisztítani tegnap este.
Szemei felpattannak, miközben ujjam mohón átrajzolja az ajkait.
- Mit csinálsz? – kérdezi, nem tudom megfejteni hangját, ami nyugtalanít.
- Bocs… én csak… – nem tudok mit mondani. Nem tudom, milyen hangulatban lesz, miután egymás karjaiban aludtunk el.
- Ne hagyd abba – suttogja, és újra lecsukja szemeit. A mellkasomon lévő súly fele eltűnik, aztán elmosolyodom, mielőtt ismét átrajzolom telt ajkait, ügyelve arra, hogy elkerüljem a sérülését. – Mik a terveid mára? – kérdezi néhány perccel később, újra kinyitva a szemeit.
- Valójában Karennel vannak terveim, az üvegházán dolgozunk odakint – mondom neki, ő pedig felül.
- Tényleg? – biztosan mérges. Tudom, hogy nem kedveli Karent, annak ellenére, hogy ő az egyik legédesebb ember, akivel valaha találkoztam.
- Igen – motyogom.
- Nos, azt hiszem, nem kell azon aggódnom, hogy kedvel-e a családom, jobban kedvelnek téged, mint engem – kuncog fel, majd végigsimítja nagyujja párnáját az arcomon, egy reszketést küldve végig a gerincemen. – A probléma ezzel az, hogy ha továbbra is itt lógok, az apám talán elkezdi azt hinni, hogy valóban kedvelem őt – feleli, hangja lágy, de szemei sötétek.
- Talán te és az apukád lóghatnátok együtt, amíg Karen és én kint vagyunk? – javaslom. Valószínűleg le fogja harapni a fejem.
- Nem, biztosan nem. Visszamegyek a házamhoz, az igazi házamhoz, és várok rád, hogy kész legyél – morogja.
- De azt akartam, hogy itt maradj, sokáig eltarthat. Az üvegháza elég rossz állapotban van – mondom. Úgy tűnik, nem talál szavakat, ami melengeti a szívemet a gondolatra, hogy nem akar nagyon sokáig távol lenni tőlem.
- Én… nem tudom, Louis. Valószínűleg amúgy sem akar velem lógni – motyogja.
- Persze, hogy akar. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor ti ketten egyáltalán ugyanabban a szobában maradtatok egyedül? – kérdezem, mire vállat von.
- Nem tudom… évekkel ezelőtt. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – feleli, végighúzva kezét a fején.
- Ha kellemetlenül érzed magad, mindig csatlakozhatsz Karenhez és hozzám odakint – biztosítom őt. Csodálkozom, hogy fontolóra veszi, hogy egy kis időt töltsön az apjával.
- Rendben… de csak azért csinálom ezt, mert a gondolat, hogy elhagyjalak téged, akár egy kis időre is… – abbahagyja, tudom, hogy nem jó abban, hogy kifejezze, hogyan érez, így csendben maradok, időt adva neki, hogy összeszedje magát. – Nos, mondjuk úgy, az rosszabb, mint az én pöcs apámmal lógni.
Elmosolyodom az apja elleni durva szavak ellenére is. Az apa, akit Harry ismer, nem ugyanaz az ember, aki a földszinten van, és remélem, Harry itt lehet, hogy lássa.
Miután kimászom az ágyból, eszembe jut, hogy nincs nálam ruha, nincs fogkefe, semmi.
- Vissza kell mennem a szobámba és összeszednem néhány dolgot – mondom neki, mire megfeszül.
- Miért?
- Mert semmilyen ruhám nincs nálam, és meg kell mosnom a fogam – nevetek fel. Amikor ránézek, egy kis mosoly van az arcán, de nem éri el a szemeit. – Mi a baj? – kérdezem, félve a választól.
- Semmi… meddig leszel távol?
- Nos, feltételeztem, hogy jössz velem? – ahogy a szavak elhagyják a számat, láthatóan ellazul. Mi van vele?
- Ó.
- Elmondod, hogy miért vagy furcsa? – kérdezem kezeimmel a csípőmön.
- Nem vagyok… csak azt hittem, megpróbálsz elhagyni. Elhagyni engem – hangja olyan gyenge és nem vall rá, hogy érzem a vágyat, hogy odamenjek és elringassam őt. Ehelyett intek neki, hogy jöjjön hozzám, ő pedig bólint, mielőtt felül és elém áll.
- Nem megyek sehova. Csak néhány ruhára van szükségem – mondom neki ismét.
- Tudom… csak eltart egy kis ideig, amíg hozzászokom. Már megszoktam, hogy elmenekülsz tőlem.
- Nos, én ahhoz szoktam hozzá, hogy ellöksz magadtól, szóval mindkettőnknek van mit rendbe hoznia – mosolyodom el, majd fejemet a mellkasán pihentetem. Furcsa megnyugvást érzek szavaitól, már megrémültem, hogy meg fogja gondolni magát ma reggel, és jó érzés tudni, hogy ő is csak félt.
- Igen, azt hiszem, van. Szeretlek – mondja, ez pedig éppen olyan erősen üt meg, mint az első alkalommal, és a huszadik alkalommal tegnap este.
- És én is szeretlek – mondom neki, mire a homlokát ráncolja.
- Ne mondd, hogy is – feleli.
- Miért? – ó, ne.
- Nem tudom… csak olyan érzésem van tőle, hogy csak egyetértesz velem – lenéz. Emlékszem, megígértem magamnak tegnap este, hogy akármit meg fogok tenni, hogy segítsek az önbizalomhiányán.
- Szeretlek – mondom, mire rám néz. Szemei megenyhülnek, ajkait pedig finoman az enyémekhez nyomja.
- Köszönöm – feleli, amikor elhúzódik.
A szememet forgatom, hogy milyen hibátlanul néz ki egy sima fehér pólóban és fekete farmerben. Sosem visel semmit, kivéve egy egyszerű fehér vagy fekete pólót és fekete farmert minden egyes nap, de tökéletesen néz ki, minden egyes nap. Nincs szüksége extra kiegészítőkre a ruháján, olyan jól illik hozzá az egyszerű stílusa. Felveszem a tegnap esti ruháimat, ő pedig megfogja nekem a pénztárcámat, mielőtt a földszintre indulunk.
Karen és Ken a nappaliban van, amikor lesétálunk.
- Készítettem egy kis reggelit – mosolyodik el Karen. Kissé kellemetlenül érzem magam Karennel és Kennel, hogy tudják, Harryvel maradtam, ismét. Tudom, hogy úgy tűnik, tökéletesen rendben vannak ezzel, és felnőttek vagyunk, de ez nem gátolja meg az arcomat attól, hogy elpiruljon.
- Köszönöm – mosolyodom el, mire Karen egy kíváncsi tekintettel ajándékoz meg, tudom, hogy kapni fogok pár kérdést, amikor az üvegházban leszünk. A konyhába sétálok, Harry pedig követ. Mindketten megtöltjük a tányérjainkat kajával, aztán leülünk az asztalhoz. – Liam és Danielle itt van? – kérdezem Karentől. Danielle valószínűleg össze lesz zavarodva, hogy megint Harryvel lát, miután Zaynnel voltam tegnap este. Megszabadulok a negatív gondolatoktól.
- Nem, Seattle-be mentek egy kis városnézésre – tájékoztat minket. – Még mindig akarsz ma az üvegházon dolgozni?
- Igen, természetesen. Csak vissza kell szaladnom a szobámba és átöltöznöm – mondom neki.
- Jó. Alig várom. Kivitetem Kennel a zsák földeket a fészerből, mialatt távol vagy.
- Ha vársz, amíg visszaérünk, Harry segíthet neki? – kérdezem félig, Harryre nézve.
- Ó, te is itt leszel ma? – mosolya megnő. Hogyhogy nem látja Harry, hogy az emberek törődnek vele?
- Uh… ja. Csak itt fogok lógni ma… azt hiszem. Ha nem gond neked? – dadogja.
- Dehogyis! Ken! Hallottad, hogy Harry egész nap itt lesz? – Karen izgatottsága megmosolyogtat, Harry pedig a szemét forgatja.
- Légy kedves – suttogom a fülébe, mire a leghamisabb mosolyt húzza az arcára, amit valaha láttam. Felkuncogok és megrúgom lábfejét az enyémmel.