Chapter 70

Sziasztok! :)

Most végre időben fejeztem be a másik blogomon a részt, úgyhogy itt is előbb tudtam jelentkezni. A fejezetről annyit, hogy végre nincs már több Zouis, imádtam őket, de nagyon hiányzott már Larry, és hát közületek sokan voltak még így, úgyhogy ennek biztosan örülni fogtok :D Természetesen a vége megint olyan, hogy azonnal kellene a következő, de az csak jövőhétvégén jön majd, remélem, kibírjátok addig. Addig is lehet találgatni, hogy mi lesz a folytatásban :D
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 70

Ahogy elhajtok Zayn lakásától, egy pillanatra elgondolkodom, hogy mit is csinálok. Tudom, hogy elhagytam Zaynt, hogy megtaláljam Harryt, de tényleg el kell gondolkoznom, hogy mi fog történni ezután. Harry vagy szörnyű dolgokat fog mondani nekem, átkozódni és elküldeni, vagy be fogja vallani, hogy érzései vannak irántam, és hogy ez az egész játék, amit űz velem, csak annak a módja, hogy nem képes kezelni az érzéseit és kifejezni őket egy normális módon. Ha az első helyzet történik, amire én a leginkább számítok, akkor nem leszek rosszabb állapotban, mint most vagyok. De ha a második történik, készen állok, hogy megbocsássam neki az összes szörnyű dolgot, amit mondott nekem és tett velem? Ha mindketten bevalljuk, ahogy egymás iránt érzünk, minden meg fog változni? Meg fog változni ő? Képes úgy törődni velem, ahogy arra szükségem van, és ha igen, képes vagyok elfogadni a hangulatingadozásait?
A probléma az, hogy ezek közül egyik kérdést sem tudom megválaszolni, egyetlen egyet sem. Utálom, ahogy elködösíti a gondolataimat és bizonytalanul érzem magam tőle. Utálom, hogy nem tudom, mit fog csinálni vagy mondani.
Lefékezem az autót a házánál, ennél az átkozott diákszövetségi háznál, ahol már túl sok időt töltöttem. Utálom ezt a házat. Sok mindent utálok most, és a haragom Harry felé majdnem a forráspontjánál van. Leparkolom az autót az útra, majd felfutok a lépcsőn és be a zsúfolt házba. Egyenesen ahhoz a kanapéhoz indulok, ahol Harry általában ülni szokott, de nem látom göndör haját, elbújok egy nagydarab fickó mögé, mielőtt Tristan vagy bárki más meglátna, aztán felfutok a lépcsőn a szobájához. Az ajtónak ütöm az öklöm, bosszantó, hogy megint bezárta.
- Harry! Én vagyok, nyisd ki az ajtót! – kiáltom, és folytatom a dörömbölést. Nincs válasz. Hol a fenében van? Nem akarom felhívni és megtudni, habár az nyilvánvalóan könnyebb, mint megpróbálni megkeresni őt, de mérges vagyok, és az is akarok maradni, így azt mondhatom, amit komolyan gondolok, és nem érzem magam rosszul emiatt.
Felhívom Liamet, hogy lássam, Harry az apja házánál van-e, de nincs ott. Az egyetlen hely, amit még ismerek, hogy megnézzem, az a tábortűz, de kétlem, hogy még mindig ott lenne. Nincs másik lehetőségem most, így visszavezetek a stadionhoz, és leparkolom az autómat. Újra és újra elismétlem a dühös szavakat, amiket Harrynek tartogatok, hogy megbizonyosodjak róla, egyiket sem felejtem el abban az esetben, ha valóban itt van. Mostanra már majdnem mindenki elment, a mező szinte üres, a tűz pedig csaknem kialudt. Amint eldöntöm, hogy abbahagyom a keresést, meglátom őt a falnak támaszkodva a kapufánál. Egyedül van, és úgy tűnik, nem veszi észre, hogy felé sétálok, miközben helyet foglal a füvön. A kezével megtörli a száját, majd amikor elmozdítja, az vörös. Vérzik? Felkapja a fejét, mintha megérezné a jelenlétemet, a szája sarka vérzik, és a zúzódása árnyéka már beborította az arcát.
- Mi a fene? – mondom, aztán letérdelek előtte. – Mi történt veled? – kérdezem, ahogy felnéz rám. Szemei olyan kísértettek, haragom feloldódik, mint a cukor a nyelvemen.
- Miért érdekel? Mi van a randiddal? – morogja. A szememet forgatom, majd elmozdítom kezeit a szájától, megvizsgálva felszakított ajkait. Gyorsan elhúzódik tőlem, én pedig megharapom a nyelvemet.
- Mondd el, mi történt – követelem. Felsóhajt, aztán beletúr a hajába. Ujjpercei le vannak horzsolva és véresek. A mutatóujján lévő vágás mélynek és nagyon fájdalmasnak néz ki. – Verekedtél? – kérdezem.
- Miből gondolod ezt? – csattan fel.
- Kivel? Jól vagy?
- Ja, jól vagyok, most pedig hagyj békén.
- Azért jöttem ide, hogy megtaláljalak – mondom neki, majd felállok, letörölve a száraz füvet a farmeromról.
- Oké, és megtaláltál, szóval menj.
- Nem kell ilyen seggfejnek lenned, szerintem haza kellene menned és megmosakodnod. Lehet, hogy szükséged van öltésekre az ujjpercednél.
Nem válaszol nekem, de feláll és elsétál mellettem. Idejöttem, hogy kiabáljak rá, amiért ilyen idióta, és elmondani neki, hogyan érzem magam, ő pedig nagyon megnehezíti ezt, tudtam, hogy ezt fogja csinálni.
- Hova mész? – kérdezem, majd követem őt, mint egy elveszett kiskutya.
- Haza, vagyis felhívom Emmát, hogy visszajön-e felvenni engem. Ő vezetett.
- Itt hagyott téged? – egyáltalán nem kedvelem őt.
- Nem, vagyis technikailag igen, de én mondtam neki.
- Hadd vigyelek haza – mondom, aztán megragadom a kabátját. Leráz egy vállrándítással, én pedig pofon akarom őt ütni. Dühöm visszatér, és még jobban mérges vagyok, mint korábban. A szerepek felcserélődtek, a mi… bármink is ez, megváltozott. Általában én vagyok az, aki elfut tőle. – Ne menj már el tőlem! – kiáltom, mire szikrázó szemekkel fordul meg. – Azt mondtam, hadd vigyelek haza! – üvöltöm. Majdnem elmosolyodik, de helyette a homlokát ráncolja és felsóhajt.
- Rendben. Hol az autód? – kérdezi.
Követ engem a kocsimhoz, majd beszáll az anyósülésre, ahogy beindítom a motort. Bekapcsolom a fűtést, és megdörzsölöm a karjaimat, hogy felmelegedjek. Illata azonnal megtölti az autót, csak egy leheletnyi fémmel keverve. Még mindig ez a kedvenc illatom az egész világon.
- Miért jöttél ide? – kérdezi, miközben kihajtok a parkolóból.
- Hogy megtaláljalak – megpróbálok mindenre emlékezni, amit terveztem, hogy mondok neki, de az agyam üres, és minden, amire gondolni tudok az az, hogy megcsókoljam a felszakadt száját.
- Milyen okból? – kérdezi halkan.
- Hogy beszéljek veled, sok minden van, amiről beszélnünk kell – felelem, úgy érzem, mintha sírnék, és fogalmam sincs, miért.
- Azt hittem, azt mondtad, nincs semmi, amiről beszélnünk kell – miért teszi ezt olyan nehézzé?
- Szeretsz engem? – a szavak sietve és fojtottam jönnek ki a számból, nem terveztem, hogy kimondom őket. Oldalra kapja a fejét, hogy rám nézzen.
- Mi? – hangja megdöbbent.
- Szeretsz? – ismétlem meg, a szívem talán egyenesen kirobban a mellkasomból.
- Komolyan nem kérdezheted ezt meg, miközben az úton autózunk – szemei előre fókuszálnak.
- Mit számít, hogy hol vagy mikor kérdezem, csak mondd el – gyakorlatilag könyörgök.
- Én… nem tudom… Nem, nem szeretlek. Egyszerűen nem kérdezhetsz meg valakit, hogy szeret-e, amikor be van zárva egy autóba veled. Mi a fene bajod van? – feleli hangosan. Ouch.
- Oké – ez minden, amit sikerül kimondanom.
- Miért is akarod egyáltalán tudni?
- Az nem számít – felelem.
- Mondd el, miért kérdezted – követeli.
- Ne mondd meg, hogy mit csináljak! – kiabálok vissza. Lefékezem az autót a háza előtt, ő pedig a zsúfolt gyep felé néz.
- Vigyél apámékhoz – mondja.
- Mi? Nem vagyok egy átkozott taxi.
- Csak vigyél oda. Reggel elmegyek az autómért – a kocsija itt van, miért nem vezet ő oda?
Nem akarom, hogy még véget érjen a beszélgetésünk, így a szememet forgatom, de az apja háza felé vezetek.
- Azt hittem, utálsz ott lenni? – mondom.
- Utálok is. De most nincs kedvem sok ember körül lenni – feleli halkan. – Elmondod, miért kérdezted meg azt? Van ennek valami köze Zaynhez? Mondott neked valamit? – idegesnek tűnik. Miért kérdezi meg mindig, hogy Zayn mondott-e nekem valamit?
- Nem… ennek semmi köze Zaynhez. Csak tudni akarom – hazudom. Ennek nem igazán Zaynhez van köze, hanem inkább a tényhez, hogy szeretem őt, és egy másodpercre azt hittem, hogy talán ő is engem. Minél tovább vagyok körülötte, ez annál nevetségesebbnek tűnik.
- Hova mentetek Zaynnel, amikor eljöttetek a tábortűzről? – kérdezi, ahogy az apja kocsifelhajtójára húzódom.
- Vissza a lakásához – vallom be. Harry teste megfeszül, véres öklét pedig összeszorítja, továbbszakítva a bőrt az ujjpercein.
- Lefeküdtél vele? – kérdezi, mire a szám elnyílik.
- Mi? Mi a fenéért feltételezed ezt? Annál már jobban kellene, hogy ismerj! És mit gondolsz, ki vagy, hogy egyáltalán feltegyél egy ilyen személyes kérdést? Egyértelművé tetted, hogy nem érdekellek, szóval akkor mi van, ha megtettem? – kiabálom.
- Szóval nem? – kérdezi újra.
- Istenem, Harry! Nem! Megcsókolt, de nem szexelnék valakivel, akit alig ismerek!
Előre hajol, majd leállítja az autómat, véres kezét összeszorítja a kulcs körül, aztán kihúzza a gyújtásból.
- Visszacsókoltál? – szemei összeszűkültek, ahogy úgy tűnik, egyenesen mellettem néz el.
- Igen… vagyis nem tudom, azt hiszem, igen – semmire sem emlékszem, kivéve Harry arcára a fejemben.
- Hogyhogy nem tudod? Ittál? – hangja most hangosabb.
- Nem, én csak…
- Te csak mi?! – kiáltja, és elfordul testével, hogy szembenézzen velem.
- Én… folyton csak rád gondoltam – vallom be végül. Kemény vonásai borzasztóan ellágyulnak, tekintete pedig találkozik az enyémmel.
- Menjünk be – mondja, és kinyitja az utas felőli ajtót. Mi? – Gyerünk – feleli újra, kiszállok az autóból, majd követem őt a járdán.