Chapter 71

Sziasztok! :)

Eredetileg tegnap akartam frissíteni, csak annyi tanulnivalóm lett a hétvégére, hogy tegnap délután is tanultam, este meg a másik blogomon dolgoztam, úgyhogy csak ma lett erre egy kis időm. Remélem, elnézitek, bár biztos vagyok benne, hogy ezután a rész után semmi panasz nem lesz :D Imádtam ezt fordítani, és ti is imádni fogjátok, ez tuti, alig várom a véleményeket. Úgyhogy nem is húzom tovább az időt. Ja, még annyi, hogy több mint 50.000 kattintás, hihetetlenek vagytok! ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 71

 Amikor belépünk a házba, Karen és Ken a kanapén ülnek a nappaliban, mindketten felnéznek, amikor besétálunk.
- Harry! Mi történt? – kérdezi Ken, hangja pánikba esett.
- Jól vagyok – morogja Harry.
- Mi történt vele? – fordul hozzám Ken.
- Verekedett, nem mondta el, hogy kivel vagy miért – magyarázom meg.
- Pont itt állok, és éppen azt mondtam, hogy kurva jól vagyok – köpi a szavakat.
- Ne beszélj vele így – szidom le őt, mire szemei kitágulnak. Ahelyett, hogy rám kiabálna, zúzódott kezével megfogja a csuklómat és kihúz a szobából. Hallom Kent és Karent Harry véres kinézetéről beszélni, ahogy felvonszol az emeletre. Amint elérjük a szobáját, megfordít, mindkét csuklómat a falhoz szorítja, és felém lép, csak néhány centi távolságot hagyva közöttünk.
- Soha ne csináld ezt még egyszer – szűri ki a fogai között.
- Micsodát? Eressz el – mondom neki, mire ő a szemét forgatja, mielőtt elenged és kinyitja a hálószobája ajtaját. Az ágya felé sétál, én pedig közel maradok az ajtóhoz. Ken és Karen valószínűleg kíváncsi, hogy Harry miért jön folyton ide, régen sosem jött ide.
- Ne mondd meg nekem, hogyan beszéljek az apámmal. Aggódj a te saját kapcsolatodon az apáddal, mielőtt megpróbálsz beleavatkozni az enyémbe – amint a szavak elhagyják a száját, rájön, hogy mit mondott, és rám néz, miközben hátralépek egyet. – Sajnálom… nem úgy értettem… Csak kicsúszott – próbál bocsánatot kérni.
- Mindig csak „kicsúszik”, ugye? – nem tehetek a könnyekről, amik szúrják a szememet. Az apámról való megjegyzés csak túl sok volt, még Harrytől is.
- Lou, én… – kezdi el, de megállítja magát. Mit csinálok itt? Miért gondolom folyton azt, hogy majd abba hagyja a végtelen sértegetések sorát elég hosszú ideig ahhoz, hogy egy valódi beszélgetést folytasson velem? Mert egy idióta vagyok, azért.
- Semmi baj, tényleg. Ez az, aki vagy, ez az, amit csinálsz. Megtalálod az emberek gyengeségét, és kihasználod azt. Az előnyödre használod fel. Mióta vártál arra, hogy mondj valamit az apámról? Valószínűleg az óta vársz egy alkalomra, amióta találkoztunk! – kiabálom.
- A fenébe is! Nem, nem vártam! Nem gondolkoztam, amikor azt mondtam! Ebben nem vagy ártatlan, szándékosan provokálsz engem! – kiáltja még hangosabban, mint én tettem.
- Provokállak? Én provokállak téged? Kérlek, világosíts fel! – majdnem üvöltök. Tudom, hogy a házban mindenki hall engem, de most az egyszer nem érdekel.
- Mindig felidegesítesz! Állandóan veszekszel velem! Randikra mész Zaynnel, úgy értem, baszki. Azt hiszed, szeretek ilyen lenni? Szerinted szeretem, hogy ilyen irányításod van felettem? Utálom, ahogy a bőröm alá kerültél, gyűlölöm, ahogy úgy tűnik, nem tudok nem rád gondolni! Utállak… tényleg! Te egy követelőző kis… – abbahagyja, és rám néz. Kényszerítem magam, hogy visszanézzek rá, felvéve a maszkot, mintha nem tört volna össze minden szótaggal. – Ez az, amiről beszélek! – kezeivel beletúr a hajába, miközben ide-oda járkál a szobában. – Te… te megőrjítesz, szó szerint elmebeteggé teszel! És aztán még van merszed megkérdezni, hogy szeretlek-e? Miért is kérdezted meg ezt? Mert azt mondtam egyszer, véletlenül? Már megmondtam neked, hogy nem gondoltam komolyan, szóval miért kérdezted meg megint? Szereted az elutasítást, ugye? Ezért vagy folyton a közelemben, ugye? – kiabál rám, és minden, amit tenni akarok, az elfutni, kifutni ebből a szobából, és soha vissza sem nézni.
- Nem, azért vagyok folyton a közeledben, mert szeretlek – vallom be végre. Eltakarom a számat, azt kívánva, hogy bárcsak visszaszívhatnám a szavakat. Nem bánthatna jobban, mint már megtette, és nem akarok úgy elmenni, hogy azon gondolkozom, mit mondott volna, ha megmondom neki. Rendben vagyok azzal, hogy nem szeret engem, rájöttem magamtól, milyen ő egész végig.
- Hogy mi? – megdöbbentnek néz ki. Gyorsan pislog, mintha próbálná feldolgozni a szavakat.
- Gyerünk, mondd el újra, mennyire utálsz. Rajta, mondd el, milyen hülye vagyok, amiért olyan valakit szeretek, aki ki nem állhat – felelem, hangom idegenül hangzik, szinte vinnyogásként. Megtörlöm a szemeimet, aztán ismét ránézek. – Most pedig elmegyek – mondom, úgy érzem, mintha egy háborúból sétálnék el, amiben komoly vereséget szenvedtem.
Ahogy kinyitom az ajtót, tesz egy hosszú lépést, hogy bezárja a köztünk lévő távolságot. Nem vagyok hajlandó ránézni, miközben kezét a vállamra teszi.
- A fenébe, ne menj el – szólal meg, hangja tele van érzelemmel, az a kérdés, hogy milyen érzelemmel. – Szeretsz engem? – suttogja, majd felhorzsolt kezét az állam alá teszi, hogy felemelje a fejemet. Elkapom a tekintetemet az övétől, és lassan bólintok, várva rá, hogy az arcomba nevessen. – Miért? – lehelete forró robbanásként éri az arcomat. Végül visszanézek rá, és úgy néz ki, mintha… félne?
- Mi? – kérdezem halkan.
- Miért szeretsz… hogy szerethetsz engem? – hangja rekedt, és rám mered, én pedig úgy érzem, mintha a szavak, amiket mondani fogok, sokkal több súllyal bírnának, mint azt valaha vártam volna. Nincs magyarázatom, csak annyi, hogy szeretem. Az őrületbe kerget, dühösebbé tesz, mint valaha voltam, de valahogy beleszerettem, mélyen.
- Hogyhogy nem tudod, hogy szeretlek? – kérdezem, ahelyett, hogy válaszolnék neki. Nem hiszi, hogy szerethetem őt?
- Azt mondtad, hogy nem, és randiztál Zaynnel. Mindig elhagysz engem, elhagytál korábban a tornácon, amikor még egy esélyért könyörögtem. Elmondtam neked, hogy szeretlek, te pedig elutasítottál. Tudod, milyen nehéz volt ez nekem? – feleli. Biztosan képzelem a nedvességet a szemei sarkában. Túlságosan is tisztában vagyok érdes ujjainak érintésének az állam alatt.
- Visszavontad, mielőtt akár feldolgozhattam volna, amit mondtál, sok mindent tettél, amivel megbántottál, Harry – mondom neki, mire bólint.
- Tudom… sajnálom. Megengeded, hogy rendbe hozzam? Tudom, hogy nem érdemellek meg téged, nincs jogom, hogy egyáltalán ezt kérjem… de kérlek, csak egy esély. Nem ígérem meg, hogy nem veszekszem veled, vagy, hogy nem leszek dühös rád, de megígérem, hogy magamat adom neked, teljesen. Kérlek, csak engedd, hogy megpróbáljak az lenni, amire szükséged van – annyira nem hangzik biztosnak magában, elolvasztja a belsőmet.
- Azt akarom hinni, hogy ez működhet, de nem tudom, hogyan lehetne ez, olyan sok rossz dolog történt már – szemeim cserbenhagynak, ahogy könnyeket hullajtok. Harry elveszi ujjait az államtól, és letörli a könnyeket.
- Emlékszel, amikor megkérdezted tőlem, hogy kit szeretek legjobban a világon? – kérdezi, ajkai centikre vannak az enyémektől. Bólintok, hogyhogy emlékszik erre? Mintha ezer éve lett volna, nem is gondoltam, hogy egyáltalán figyelt. – Téged. Te vagy az az ember, akit a legjobban szeretek a világon – szavai meglepnek, és feloldják a fájdalmat a mellkasomban.
- Ez nem a beteg játékod része, ugye? – kérdezem, mielőtt megengedném magamnak, hogy higgyek neki, változtatok a szokásos állapotomon, hogy könnyen befolyásolhat.
- Nem, Louis. Végeztem a játékokkal, csak téged akarlak. Veled akarok lenni, egy igazi kapcsolatban. Neked kell majd átvenned a vezetést persze, mert nem tudom, hogy egyáltalán mi a fenét jelent ez – nevet fel, mire csatlakozom hozzá. – Már hiányzott a nevetésed, még nem hallottam elégszer. Én akarok lenni az, aki megnevettet, nem megsirattat. Tudom, hogy nehéz engem kezelni… – mondja, de a szavába vágok azzal, hogy ajkaimat az övéihez nyomom. Ajkai sietnek, és érzem a vért, amiért fel vannak szakadva. Térdem össze akar csuklani az elektromosságtól, ami végigmegy rajtam, olyan sok időnek tűnik, hogy utoljára éreztem száját az enyémen. Annyira szeretem ezt a sérült, önutáló seggfejet, hogy félek, ez össze fog törni engem. Harry felemel, én pedig átölelem őt a combjaimmal, ujjaim belegabalyodnak a hajába. A számba nyög és zilál, keményebben húzva. Nyelvem végigfut az alsó ajkán, mire összerezzen, aztán elhúzódom.
- Kivel verekedtél? – kérdezem, ő pedig felnevet.
- Most kérdezed ezt?
- Igen, tudni akarom – mosolyodom el.
- Mindig olyan sok kérdésed van, nem válaszolhatnék rájuk később? – biggyeszti le a száját.
- Nem, mondd el.
- Csak, ha maradsz – szorosabban húz magához. – Kérlek? – könyörög.
- Oké – lehelem, majd újra megcsókolom őt, elfeledkezve a kérdésemről.