Chapter 29

Helló! :)

Az a helyzet, hogy hoztam volna már tegnap is az új részt, ahogy ígértem, de valami szörnyű volt a wifim, szóval nem jött össze. Most viszont már itt van, bár nem hiszem, hogy örülni fogtok a végének. Na, mindegy, kíváncsian várom, hogyan reagáltok :D Talán tudok frissíteni holnap, nem vagyok biztos benne, de igyekszem.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 29

- Szóval milyen kajákat szeretsz? – kérdezi Harry, mire felnevetek. Milyen egyszerű kérdés tőle. Tényleg nem tudunk sokat egymásról, azon a tényen kívül, hogy általában nem jövünk ki egymással és teljesen ellentétek vagyunk. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy mit akarok enni.
- Hát, tényleg szeretek mindent, amíg tudom, mi az, és nincs benne ketchup – mondom neki, mire elneveti magát.
- Nem szereted a ketchupot? Nem kellene minden amerikainak szeretnie a ketchupot? – incselkedik velem.
- Fogalmam sincs, de undorító – mindketten felnevetünk, majd átnézek Harryre. A keze még mindig a combomon van, és remélem, soha nem veszi el onnan.
- Akkor maradjunk egy egyszerű vacsoránál?
Bólintok, majd a kezével nyúl, hogy felhangosítsa a zenét, de megáll, és visszateszi rám a kezét.
- Szóval mit tervezel a főiskola után csinálni? – kérdezi tőlem. Ezt már egyszer kérdezte korábban a szobájában.
- Rögtön Seattle-be fogok költözni, és remélem, dolgozhatok majd egy kiadónál, vagy író leszek, tudom, hogy butaság – válaszolok, és hirtelen zavarba jövök a magas ambícióim miatt. – Ezt már kérdezted korábban, emlékszel?
- Nem, ez nem butaság. Ismerek valakit, aki ismeri a Vance Könyvkiadó vezérigazgatóját, egy kis kocsikázás, de talán jelentkezned kellene egy szakmai gyakorlatra, beszélhetek vele.
- Mi? Megtennéd ezt? – meg vagyok lepve, még ha az elmúlt órában kedves is volt, ez meghaladja azt, amit vártam.
- Igen, nem nagy ügy – úgy tűnik, egy kicsit zavarban van. Biztos vagyok benne, hogy nem szokott kedves dolgokat csinálni.
- Wow, köszönöm. Tényleg. Egyébként is, hamarosan szereznem kell egy munkát vagy szakmai gyakorlatot, és ezzel egy álom válna valóra – mondom neki, és tapsolok egyet. Ő felnevet, majd megrázza a fejét.
- Szívesen – feleli, ahogy bekanyarodik egy kisebb parkolóba egy régi téglaépülettel a közepén. – Az étel itt elképesztő – mondja, és kimászok az autóból. Harry a csomagtartóhoz megy, majd kinyitja azt, megfogva egy másik egyszerű fekte pólót, biztosan kifogyhatatlan belőle. Annyira élveztem, hogy póló nélkül van, hogy elfelejtettem, végül is fel kell egyet vennie.
Mikor beérünk, leülünk, és a hely kihaltnak tűnik. Egy öreg nő jön az asztalhoz, majd a kezünkbe adja az étlapunkat. Harry végül hamburgert és sült krumplit rendel, és én is ugyanígy teszek.
- Jó, mi? – kérdezi, ahogy először beleharapok. Bólintok, majd letörlöm a számat. Az étel remek, és mindketten kiürítjük a tányérjainkat. Az út vissza a kollégiumba nyugodt, arról mesélek Harrynek, milyen felnőni Richlandben, ő pedig elmondja, hogy sosem hallott róla. Nem hagyott ki sokat, a város kicsi, mindenki ugyanazt a dolgot csinálja és soha senki nem megy el. Kivéve engem, én soha nem költözöm oda vissza. Nem ad meg sok információt magáról, de bízom benne, hogy hamarosan fog. Nagyon kíváncsinak tűnik a gyerekkorommal kapcsolatban, és a szemöldökét ráncolja, amikor arról mesélek, hogy az apám ivott. Ezt már említettem neki ezelőtt, mikor veszekedtünk, de ezúttal egy kicsit részletesebben beszélek róla. Hosszú ujjai köröket rajzolnak a lábamon, ahogy vezet, és csalódottan látom meg a WSU jelét, amikor megérkezünk a kampuszhoz.
- Jól érezted magad? – kérdezem őt. Sokkal közelebb érzem magam hozzá most, mint néhány órával ezelőtt. Tudom, hogy tud kedves lenni, ha megpróbálja.
- Igen, valójában jól – meglepettnek tűnik. – Elkísérnélek a szobádhoz, de nem akarok kérdezz-felelek-et játszani Tristannal – mosolyodik el, és oldalra fordul, hogy szemben legyen velem.
- Rendben van, holnap látlak – mondom neki. Nem vagyok biztos benne, hogy előrehajoljak-e megcsókolni őt búcsúzóul, vagy ne.  Megkönnyebbülök, mikor látom, hogy kinyújtja kezét, hogy megsimogassa az arcomat. Tenyerébe hajtom a fejemet, mire ő áthajol a sebességváltón, majd megérinti ajkaival az enyémeket. Egy egyszerű és gyengéd csókként indul, de érzem, ahogy felmelegíti az egész testemet, és többre van szükségem. Harry megfogja a karomat és meghúzza, jelezve, hogy másszak át a sebességváltón. Gyorsan cselekszem, majd lovagló ülésben elhelyezkedem az ölében. Érzem, hogy az ülés enyhén hátradől, több helyet adva nekünk, ahogy felemelem a pólóját egy kicsit, hogy alácsúsztassam a kezeimet. A hasa kemény, a bőre pedig forró.
Nyelve masszírozza az enyémet, és szorosan átöleli a hátamat. Az érzés majdnem fájdalmas, de ezt a fájdalmat örömmel elviselem, hogy közel legyek hozzá. A számba nyög, ahogy feljebb teszem kezeimet a pólóján. Imádom, hogy én is nyögésre tudom őt késztetni, hogy ilyen hatással vagyok rá. Félbeszakít minket a csörgő telefonom.
- Egy másik figyelmeztető? – ugrat, mire felnevetek.
- Nem, ez… Natalie – mondom, ahogy megfogom a mobilt és ránézek a képernyőre. Harry arckifejezése megváltozik, én pedig megnyomom a nem fogadás gombot, majd visszadobom a telefonomat az anyósülésre. Nem gondolok most Natalie-ra, az agyam hátsó sarkába száműzöm őt, és bezárom az ajtót. Visszahajolok, hogy folytassam a csókolózást Harryvel, de megállít és elhajol.
- Azt hiszem, jobb, ha megyek – hangsúlyától kiráz a hideg. Amikor felnézek rá, tekintete távoli és jeges, azonnal felváltja a tüzet a testemben.
- Harry, figyelmen kívül hagytam. Beszélni fogok vele erről az egészről, csak nem tudom, hogyan és mikor, de hamarosan, ígérem – mondom neki. Tudom valahol az agyam hátsó részében, hogy szakítanom kellett volna Natalie-val, abban a pillanatban, hogy először csókolóztam Harryvel. Nem járhatok vele, ha már elárultam őt. Mindig ott lenne a fejemben, mint egy sötét bűntudatfelhő, és én nem akarom ezt. Ahogy Harry iránt érzek az egy másik ok, amiért nem lehetek többé Natalie-val, szeretem őt, de ha igazán szeretném őt úgy, ahogy megérdemli, hogy szeretve legyen, akkor nem lennének érzéseim Harry iránt. Nem akarom bántani Natalie-t, de innen már nincs visszaút.
- Beszélni vele miről? – csattan fel.
- Minderről – mutatok körbe. – Rólunk – magyarázom tovább.
- Rólunk? Nem azt próbálod elmondani nekem, hogy szakítani fogsz vele… miattam, ugye?
Mi? Szédülni kezdek. Tudom, hogy ki kellene másznom az öléből, de lefagytam.
- Nem akarod? – hangom suttogásként jön ki.
- Nem, miért tennéd? Úgy értem, igen, ha dobni akarod őt, tedd meg, de ne miattam csináld.
- Én csak… azt hittem… – kezdem keresni a szavakat.
- Már mondtam neked, hogy nem szoktam randizni, Lewis – feleli. Az egyetlen dolog, ami arra késztet, hogy lemásszak róla, a tény, hogy nem engedem, hogy megint sírni lásson.
- Undorító vagy – köpöm a szavakat, majd megragadom a cuccomat. Úgy néz ki, mintha mondani akarna valamit, de nem teszi. – Maradj távol tőlem mostantól, komolyan mondom – felelem, mire becsukja a szemeit.
Olyan gyorsan megyek a szobámhoz, ahogy csak tudok, sikerült visszatartanom a könnyeimet, amíg be nem érek, és becsukom az ajtót. Nagyon hálás vagyok, hogy a szoba üres, ahogy lecsúszok az ajtón és zokogásban török ki. Hogy lehettem ilyen hülye? Tudtam, hogyan van ezzel az egésszel, amikor beleegyeztem, hogy egyedül legyek vele, mégis gyakorlatilag fejest ugrottam a lehetőségbe. Csak mert kedves volt ma hozzám, azt vettem a fejembe, hogy mit? Hogy a barátom lenne? Felnevetek zokogás közben, hogy milyen hülye és naiv vagyok. Igazán még csak mérges sem lehetek Harryre, megmondta, hogy nem szokott randizni, de gondoltam, ma olyan jól éreztük magunkat, megtartotta magának a megjegyzéseit, és valóban kellemes és játékos volt. Ez az egész egy szerep volt, csak azért, hogy bejuthasson a nadrágomba, és én hagytam neki.