Chapter 23

Sziasztok! :)

Remélem sikerült kibírni, hogy tegnap nem tudtam frissíteni, de ma már igen. Azt hiszem, tetszeni fog nektek ez a fejezet, bár már megint valami szörnyű vége van... Nos, mivel nekem jövőhéten érettségi szünetem van (sajnos ez az utolsó), így elvileg szerdáig mindennap tudok új részt hozni.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 23

Amikor visszaérek a szobámba, Tristan még nincs itt. Az ő órái két órával később kezdődnek, mint az enyémek. Amíg előveszem a könyveimet és jegyzeteimet, hogy előkészüljek a tanulásra ma este, felhívom Natalie-t. Nem veszi fel. Biztosan elfoglalt. Bárcsak itt lenne velem a főiskolán, sokkal könnyebbé és kellemesebbé tenné a dolgokat. Tanulhatnánk és filmet nézhetnénk most. A bűntudatom, hogy megcsókoltam Harryt, felemészt. Natalie annyira édes, nem érdemli meg, hogy megcsalják. Szerencsés vagyok, hogy az életem része. Mindig itt van nekem, és jobban ismer bárkinél. Gyakorlatilag egész életünkben ismertük egymást. Amikor a szülei az utcába költöztek, el voltam ragadtatva, hogy van valaki az én koromban, akivel lóghatok, és még jobban örültem, amikor megismertem őt. Olyan volt, mint én. Az időnket olvasással és filmnézéssel töltöttük, és hogy életet vigyünk az anyám háza mögötti üvegházba. Az üvegház mindig az én biztonságos menedékem volt. Amikor apám részeg volt, ott rejtőztem el, és senki sem tudta, hol keressen, kivéve Natalie-t. Az éjszaka, amikor apa elment, szörnyű volt nekem. Anya soha nem volt hajlandó beszélni róla. Összetörné a tökéletes képet, amit létrehozott magának. Annak ellenére, hogy utáltam őt, amiért annyit ivott és rosszul bánt anyával, még mindig szükségem volt rá, mint apára. Üvegtörést hallottam az üvegházból, majd amikor abbamaradt, lépéseket hallottam. Meg voltam rémülve, hogy az apám lehet, de Natalie volt az. Soha életemben nem voltam boldogabb, hogy látok valakit, látom őt, és attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk. Az évek során a barátságunk több lett, és senki mással nem jártunk még.
Megírom neki, hogy szeretem, aztán eldöntöm, hogy szundítok egy kicsit, mielőtt elkezdek tanulni. Előhúzom a határidőnaplómat, leellenőrzöm a teendőimet még egyszer, hogy megbizonyosodjak, belefér egy húsz perces pihenés.
Nem telik el tíz perc, és kopognak az ajtón. Tristan biztosan elfelejtette a kulcsát. Természetesen nem ő az, hanem Harry.
- Tristan még nem ért vissza – mondom, és az ágyamhoz sétálok nyitva hagyva az ajtót neki. Miért is kopog egyáltalán, tudom, hogy Tristan adott neki egy extra kulcsot, ha netalán kizárná magát. Beszélnem kell majd vele erről.
- Megvárom – mondja, majd leül Tristan ágyára.
- Helyezd kényelembe magad – nyögöm, és figyelmen kívül hagyom kuncogását, ahogy magamra húzom a takarót, és becsukom a szemem. Kizárt dolog, hogy képes legyek aludni, tudva, hogy Harry a szobámban van, de inkább tettetem, hogy alszom, minthogy legyen egy kínos és durva beszélgetésünk, amit amúgy is folytatnánk. Megszólal az ébresztőm.
- Mész valahova? – kérdezi, mire szemet forgatok, annak ellenére, hogy tudom, nem láthatja.
- Nem, egy húsz perces pihenőt tartottam – felelem, majd felülök.
- Ébresztőt állítasz be, hogy biztosan csak húsz percet pihenj? – felnevet.
- Igen – mi van vele egyébként? Minden, amit tesz, hogy kigúnyol engem. Megfogom a könyveimet, szépen sorba teszem őket az órarendemnek megfelelően, a tetejére rakva egy halom hozzájuk tartozó jegyzetet.
- Kényszerbeteg vagy, vagy valami?
- Nem, csak szeretem, ha a dolgok rendezetten vannak. Nincs semmi baj azzal, ha rendezett vagy, Harry – válaszolok, mire felnevet. Nem vagyok hajlandó rá nézni, de a szemem sarkából látom őt megmozdulni és felkelni az ágyról. Csendesen imádkozom, hogy ne jöjjön ide. De úgy tűnik, az imáim nem hallgattattak meg. Idejön, és felettem áll, aztán megfogja az irodalom jegyzeteimet. Elérem, hogy megragadjam őket, de amilyen bosszantó barom is ő, feljebb emeli, így fel kell állnom, hogy visszakapjam. A levegőbe dobja őket, és leesnek a földre egy szétszórt rendetlenségben.
- Vedd fel őket – követelem, de ő csak önelégülten mosolyog, mielőtt megfogja a szociológia jegyzeteimet, majd megteszi ugyanazt. – Harry, hagyd abba! – ordítom, de ugyanazt csinálja a következő halom jegyzetemmel. Frusztrálva felállok, és ellököm őt az ágyamtól.
- Valaki nem szereti, ha a cuccaival babrálnak – mondja még mindig nevetve. Miért kell mindig nevetnie rajtam?
- Nem! Nem szeretem – kiáltom, és ismét elindulok, hogy ellökjem. Felém lép, majd megragadja a csuklóimat, a falnak nyomva engem.
Arca milliméterekre van az enyémtől. Túl nehezen lélegzem. Le akarom kiabálni, hogy engedjen el, és követelni, hogy vegye fel a munkáimat és tegye vissza őket. Meg akarom őt ütni, és rávenni, hogy menjen el, de nem tudom. Le vagyok fagyva a fal mellett és megbabonázva a zöld szemei által, amik az én kékjeimbe fúródnak.
- Harry, kérlek – szinte suttogom, ahogy végre megtalálom a szavakat. Nem vagyok biztos benne, hogy arra kérem, engedjen el, vagy, hogy csókoljon meg. A légzésem még mindig nem lassult le, az övé pedig folyamatosan emelkedik. A másodpercek óráknak tűnnek, és végre elveszi egyik kezét a csuklómtól, de a másik keze elég nagy, hogy megtartsa mindkettőt. Egy pillanatra azt hiszem, meg fog ütni, de a keze az arccsontomhoz mozdul. Esküszöm, hallom a pulzusát, ahogy ajkait az enyémekhez hozza, és a tűz ropog a bőröm alatt. Ez az az érzés, amit szombat este óta keresek. Ha csak egy dolgot érezhetnék a hátralévő életemben, ez lenne az. Nem fogom megengedni magamnak, hogy arra gondoljak, miért csókolom meg őt újra, vagy milyen szörnyű dolgokat fog mondani rögtön utána. Minden, amit akarok, arra összpontosítani, ahogy az ajkai érződnek az enyémen, és ahogy a szájának ismét mentolos az íze. Ahogy a nyelvem valahogyan követi az övét, és ahogy a kezeim széles vállai köré fonódnak.
Elengedi a csuklómat, majd a testét az enyémnek nyomja. Kezei megmarkolják a combom tetejét, felemel, lábaim pedig automatikusan körülölelik a derekát. Meg vagyok lepve, hogy a testem pontosan tudja, hogyan reagáljon rá. Ujjaimat beletemetem a hajába, és gyengéden meghúzom, amíg az ágyam felé megy. Ajkai még mindig az enyémen vannak. Tudatalattim megtalálja az útját, emlékeztetve, hogy ez egy szörnyű ötlet, de visszanyomom, ezúttal nem állok meg. Keményebben húzom Harry haját, egy nyögést váltva ki belőle. A hang engem is nyögésre késztet válaszként, ez a legdögösebb hang, amit valaha hallottam, és bármit meg akarok tenni, hogy újra hallhassam. Visszaül az ágyamra, még mindig tartva engem. Az ölében vagyok, és kezei a derekamon maradnak. Hosszú ujjai belemélyednek a bőrömbe, de a fájdalom csodálatos. A testem elkezd gyengéden előre-hátra mozogni az ölében, mire a fogása szorosabb lesz.
- Baszd meg – leheli a számba.
Olyat érzek, amit ezelőtt soha, amikor érzem őt megkeményedni a merevedésemnek. Megkérdezem magamtól, meddig engedem ezt elmenni, de nem tudom a választ. Elengedi a derekamat, hogy megkeresse a pólóm alját. Megfogja, és sikeresen lehúzza rólam. Nem tudom elhinni, hogy engedem neki ezt csinálni, de nem akarom megállítani.
- Annyira szexi vagy, Lou – mondja. A piszkos beszéd gondolata soha nem tetszett nekem mostanáig. Elkezdek keményebben mozogni az ölében, mire karjaival átöleli a hátam, közelebb húzva a testem.
Csak aztán az ajtókilincs csilingelni kezd. Levetem magam Harry öléből, és megfogom a pólómat. Az eksztázis, amiben voltam, megtörik, ahogy áthúzom a fejemen a pólómat. Tristan lép be az ajtón, majd Harryre és rám néz. Szája „o”-t formál, ahogy felfogja a jelentet előtte. Tudom, hogy az arcom élénkvörös, és nem csak a zavartól, hanem attól is, ahogy Harry miatt éreztem magam.
- Mi a fenéről maradtam le? – kérdezi Tristan, és egy hatalmas vigyorral bámul mindkettőnkre.
- Semmiről – mondja Harry, majd feláll. Kisétál az ajtón, anélkül, hogy visszanézne, otthagyva engem zihálva, Tristan pedig nevet.