Chapter 33

Sziasztok! :)

Itt is a következő, szerintem megérte várnotok rá, a vége valami asdfghjklé :3 Gondolom, sokat mondtam ezzel, de a lényeg, hogy én meghaltam, mikor először olvastam. Mondjuk megint olyan függővége van, hogy őrület.  Azt hiszem, semmi olyan dolgom nem lesz holnap, amiért ne tudnék frissíteni, szóval holnap érkezik a következő.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 33

Ahogy elérjük az asztalt, Harry elengedi a csuklóm, és kihúz egy széket nekem, hogy leüljek. Úgy érzem, mintha a csuklóm szó szerint égne az érintésétől. Ujjaimmal átdörzsölöm, ő pedig megfogja a mellettem lévő széket, majd végighúzza a betonon, hogy közvetlenül előttem üljön. A széke olyan közel van, hogy a térdei majdnem megérintik az enyémeket.
- Miről akarnál esetleg beszélni, Harry? – kérdezem tőle a legdurvább hangnemben, amire képes vagyok, ami nem olyan durva.
Vesz egy mély lélegzetet, ismét leveszi a beanie-ét, és az asztalra teszi. Figyelem, ahogy hosszú ujjaival beletúr a hajába, majd a szemembe néz.
- Sajnálom – mondja, mire félre nézek, és az udvar hátsó részében lévő nagy fára összepontosítok. – Hallottál? – kérdezi, majd közelebb hajol.
- Igen, hallottalak – csattanok fel. Őrültebb, mint gondoltam, ha azt hiszi, hogy egy bocsánatkéréstől el fogom felejteni azokat a szörnyű dolgokat, amiket folyamatosan csinál velem, majdnem napi rendszerességgel.
- Olyan rohadtul bonyolult téged kezelni – mondja, és visszaül a székére. Az üveg, amit az udvarban eldobtam, a kezében van, egy újabb kortyot iszik. Hogy nem dőlt még ki ilyen sok piától?
- Én vagyok bonyolult? Te viccelsz velem! Mit vársz tőlem, Harry? Annyira kegyetlen vagy hozzám! – mondom, és az alsó ajkamat a fogaim közé veszem. Nem fogok sírni előtte. Nem fogok sírni előtte.
- Nem szándékosan – hangja csendes.
- De igen, és tudod. Szándékosan csinálod. Soha nem bántak még velem ilyen rosszul egész életemben – erősebben harapom az ajkamat. Érzem a csomót a torkomban. Ha sírok, ő győz. Ez az, amit akar.
- Akkor miért bukkansz fel folyton? Miért nem adod fel?
- Ha én… Nem tudom, de biztosíthatlak, hogy a ma este után nem fogok. Le fogom adni az irodalmat és felveszem a következő szemeszterben – mondom. Nem terveztem ezt mostanáig, de pontosan ez az, amit tennem kellene.
- Ne, kérlek, ne csináld ezt!
- Miért érdekel?! Nem akarnál rákényszerülve lenni, hogy egy olyan szánalmas valaki közelében legyél, mint én, ugye? – forr a vérem. Ha tudnám, mit mondjak, hogy megbántsam annyira, amennyire ő bánt engem, megtenném.
- Nem mondtam komolyan. Én vagyok a szánalmas – kiengedem az ajkamat a fogaim közül, a szám pedig elnyílik.
- Nos, ezen nem fogok vitatkozni veled – felelem, míg ő iszik még egy kortyot. Az üvegért nyúlok, mire elhúzza. – Szóval te vagy az egyetlen, aki berúghat? – kérdezem, és egy kis mosoly jelenik meg az arcán. A teraszi fény megcsillan a szemöldökpiercingjén, ahogy a kezembe adja az üveget.
- Azt hittem, megint el fogod dobni – mondja, majd az üveget az ajkaimhoz teszem. Az ital meleg, és olyan íze van, mint az alkoholba mártott égetett édes gyömbérnek. Öklendezem, mire Harry felkuncog.
- Milyen gyakran iszol? – kérdezem tőle. Ismét mérgesnek kell lennem rá, miután válaszol.
- A ma este előtt, már hat hónapja – szemei a padlóra tévednek, mintha szégyenkezne.
- Nos, nem kellene már többet innod. Még rosszabb emberré tesz, mint általában vagy.
- Azt gondolod, rossz ember vagyok? – hangja komoly. Annyira részeg lenne, hogy jó embernek tartja magát?
- Igen – lehelem.
- Nem vagyok. Nos, talán igen. Azt akarom, hogy te… – megáll.
- Azt akarod, hogy én mit? – tudnom kell, hogy mit akart mondani. Nem akarok inni, az az egy korty elég rossz volt, és már így is szörnyű véleménnyel vagyok Harryről emiatt.
- Semmit – mondja nekem, én pedig tudom, hogy hazudik.
Miért is vagyok még itt? Natalie a szobámban van, várva rám, én meg itt vagyok, még több időt vesztegetve Harryre.
- Mennem kellene – mondom, majd felállok.
- Ne menj! – a lábaim megtorpannak könyörgő hangjától. Megfordulok, ő pedig kevesebb, mint egy lépésre van tőlem.
- Miért ne? Még több sértést akarsz a fejemhez vágni? – kiabálom, majd elfordulok tőle. Érzem, hogy a keze megfogja a karomat, és visszaránt.
- Ne fordíts hátat nekem! – kiáltja még hangosabban, mint én tettem.
- Már régen hátat kellett volna fordítanom neked! – üvöltöm, majd meglököm a mellkasánál. – Nem is tudom, miért vagyok még itt! Idejöttem abban a pillanatban, hogy Liam felhívott! Otthagytam a barátnőmet, aki mint mondtad, az egyetlen ember, aki képes mellettem lenni, hogy idejöjjek miattad! Tudod mit? Igazad van, Harry, szánalmas vagyok. Szánalmas vagyok, hogy idejöttem, szánalmas vagyok, hogy egyáltalán próbálok… – félbeszakít azzal, hogy ajkait az enyémekre teszi.
A mellkasát ütöm, hogy megállítsam őt, de nem mozdul. Minden részem vissza akarja őt csókolni, de leállítom magam. Érzem, ahogy a nyelve megpróbál bejutni az ajkaim közé, majd karjával átölel, közelebb húzva magához, annak ellenére, hogy továbbra is ellenállok. Semmi értelme, erősebb nálam.
- Csókolj meg, Lou – mondja az ajkaimnak. Megrázom a fejem, mire felmordul csalódottságában. – Kérlek, csak csókolj meg. Szükségem van rád – szavai feloldoznak. Ez a szemérmetlen, ittas, szörnyű férfi éppen azt mondta, hogy szüksége van rám, és ez valahogy versként hangzik a füleimnek. Harry olyan, mint egy drog nekem, többre és többre vágyom. Elpusztítja a gondolataimat és behatol az álmaimba.
Abban a pillanatban, hogy az ajkaim elnyílnak, szája ismét az enyémen van, ezúttal nem állok ellen. Nem tudok, tudom, hogy ez nem válasz a problémáimra és még mélyebbre ásom magam, de ez most nem számít. Minden, ami számít a szavai, „Szükségem van rád”. Lehetséges, hogy esetleg Harrynek olyan kétségbeesett szüksége van rám, mint amennyire nekem van rá? Kétlem, de most úgy teszek, mintha igen. Egyik kezét az arcomhoz teszi, nyelvével pedig végigfut az alsó ajkamon.  Beleborzongok, mire elmosolyodik, az ajakpiercingje csiklandozza a szám sarkát. Egy susogó hangot hallok, így elhúzódom, engedi, hogy abbahagyjam a csókot, de karjaival továbbra is szorosan ölel, testét az enyémnek nyomja. A hátsó ajtó felé nézek és imádkozom, hogy Liam nem volt tanúja szörnyű tévedésemnek. Nem látom őt, hála istennek.
- Harry, tényleg mennem kell. Nem folytathatjuk ezt, ez egyikünknek sem jó – mondom neki, majd lenézek.
- De igen, csinálhatjuk – feleli, és felemeli az állam, kényszerítve, hogy zöld szemeibe nézzek.
- Nem, nem tudjuk. Te utálsz engem, és én nem akarok többé a bokszzsákod lenni, összezavarsz. Az egyik percben azt mondod, mennyire ki nem állhatsz, vagy megalázol a legintimebb élményem után – kinyitja a száját, hogy félbeszakítson, így ujjamat pink ajkához rakom, és folytatom: – aztán a következő percben megcsókolsz, és azt mondod, szükséged van rám. Nem szeretem azt, aki vagyok, amikor veled vagyok, és utálom azt, ahogy érzem magam, miután szörnyű dolgokat mondasz nekem.
- Ki vagy, amikor velem vagy? – kérdezi.
- Valaki, aki nem akarok lenni, valaki, aki megcsalja a barátnőjét, és állandóan sír – magyarázom.
- Tudod, ki vagy te szerintem, amikor velem vagy? – végighúzza hüvelykujját az állam vonalán, én pedig megpróbálok koncentrált maradni.
- Ki?
- Önmagad. Szerintem ez az igazi éned, csak túlságosan elfoglalt vagy, hogy azzal foglalkozz, mit gondol rólad mindenki más, hogy rájöjj – olyan őszintének és biztosnak hangzik a válaszában, hogy egy percre elgondolkozom szavain. – És tudom, mit csináltam veled, miután kézimunkáztam rajtad – észreveszi összeráncolt homlokomat, majd folytatja: – bocs… miután a tapasztalatunk rossz volt. Szörnyen éreztem magam, miután kiszálltál az autómból.
- Ezt kétlem – csattanok fel, emlékezve, mennyit sírtam azon az éjszakán.
- Igaz, esküszöm. Tudom, hogy azt gondolod, rossz ember vagyok… de te arra késztetsz… – miért hagyja abba mindig?
- Fejezd be a mondatot vagy elmegyek – mondom neki, és komolyan is gondolom.
- Te… arra késztetsz, hogy jó akarjak lenni, érted… Jó akarok lenni érted, Lou.