Chapter 60

Sziasztok! :)

Itt is van a következő, ahogy ígértem. És annak ellenére, hogy az elején egy kisebb vita van és kissé fagyos a hangulat, szerintem ez az egyik legédesebb fejezet. Szerintem mindenki el fog olvadni, úgyhogy készüljetek fel :D A következőt pedig megpróbálom megint kedd környékén hozni, remélem össze is jön majd.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 60

Harry kihajt a parkolóból, én pedig az utas felőli ablakon bámulok ki, nem akarok én megszólalni először. Fel kell mérnem a hangulatát először. Bekapcsolja a rádiót, és túl hangosra veszi fel a hangerőt. A szememet forgatom, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni, azonban nem tudom. Utálom a zenei ízlését, azonnali fejfájást kapok tőle. Kérdés nélkül lejjebb tekerem a gombot, Harry pedig rám néz.
- Mi az? – csattanok fel.
- Woah, valaki szar hangulatban van – feleli.
- Nem, csak nem akartam azt hallgatni, és ha valaki rossz hangulatban van, az te vagy. Durva voltál korábban, aztán írsz nekem, és arra kérsz, hogy maradjak, nem értem.
- Mérges voltam, mert felhoztad az esküvőt, most pedig, hogy elrendeztük, hogy nem megyünk, nincs szükség arra, hogy mérges legyek – hangneme nyugodt és biztos.
- Nincs elrendezve, még csak nem is beszéltünk róla.
- De igen. Mondtam neked, hogy nem megyek, úgyhogy ejtsd a témát, Lewis.
- Nos, lehet, hogy te nem, de én igen. És a héten átmegyek apukád házába, hogy megtanuljak sütni Karennel – mondom neki. Összeszorítja az állkapcsát, és haragos pillantást vet rám.
- Nem mész az esküvőre, és mi van veled meg Karennel, mintha legjobb barátok lennétek most már. Alig ismered őt. Miért akarsz menni az esküvőre egyébként?
- De igen, el fogok menni az esküvőre, és mi van, ha alig ismerem őt? Téged is alig ismerlek – mondom neki. Arcára hirtelen csalódottság ül ki, és rosszul érzem magam, de ez igaz.
- Miért vagy ilyen nehéz eset? – szűri ki a fogai között.
- Mert nem fogod megmondani, hogy mit csinálhatok és mit nem, Harry. Ez nem fog megtörténni. Ha el akarok menni az esküvőre, akkor elmegyek, és nagyon szeretném, ha velem jönnél. Jó buli lehet, talán még jól is éreznéd magad. Nagyon sokat jelentene apukádnak és Karennek, nem mintha érdekelne ez téged.
Nem mond semmit. Egy nagyot sóhajt, én pedig ismét kibámulok az ablakon. Az út további része csendben telik, mindkettőnk túl mérges, hogy megszólaljon. Amikor megérkezünk a diákszövetségi házhoz, Harry kiveszi a táskámat a hátsó ülésről, és a vállára dobja.
- Miért vagy tagja egy diákszövetségnek egyébként? – kérdezem tőle. Azóta akarom tudni a választ, amióta először felfedeztem a szobáját. Még egy nagy levegőt vesz, miközben felsétálunk a lépcsőn.
- Mert mire beleegyeztem, hogy idejövök, a kollégiumok tele voltak, és pokolian biztos voltam benne, hogy nem fogok az apámmal élni, szóval ez volt a néhány választási lehetőségem egyike.
- Akkor miért maradsz még mindig itt?
- Mert nem akarok az apámmal élni, Louis. Ezen kívül, nézz erre a házra, szép és megkaptam a legnagyobb szobát – vigyorodik el egy kicsit. Örömmel látom, hogy már nem olyan mérges.
- Miért nem laksz a kampuszon kívül? – kérdezem tőle, mire vállat von. Talán nem akar munkát vállalni. Csendesen követem őt fel a szobájához, és várok, miközben kinyitja az ajtót. Mi ez a megszállottsága, hogy senki nem mehet be a szobájába? – Miért nem engedsz be senkit a szobádba? – érdeklődöm, ő pedig a szemét forgatja. Leteszi a táskámat a padlóra.
- Miért teszel fel mindig ilyen sok kérdést? – nyög fel, aztán leül a székre.
- Nem tudom, miért nem válaszolsz rájuk? – kérdezem, de természetesen figyelmen kívül hagy. – Felakaszthatom a holnapi ruhámat? Nem akarom, hogy túl gyűrött legyen, amiért a táskámban volt.
Úgy tűnik, elgondolkozik egy másodpercre, mielőtt bólint, majd feláll, hogy kivegyen egy fogast a szekrényéből. Előveszem a khaki nadrágomat és pólómat, aztán a fogasra akasztom őket, figyelmen kívül hagyva fanyar arckifejezését a ruhával kapcsolatban.
- Korábban kell felkelnem, mint általában, hogy a buszmegállónál legyek 8:45-re, aztán a Vance-tól két háztömbnyire fogok leszállni – tájékoztatom őt.
- Mi? Holnap mész oda? Miért nem mondtad nekem?
- Próbáltam… túl elfoglalt voltál a duzzogással, hogy rám figyelj – vágok vissza.
- Majd elviszlek oda, nem kell egy órát buszoznod – vissza akarom utasítani az ajánlatát, csak hogy bosszantsam őt, de úgy döntök, hogy mégsem. Harry autója sokkal jobb mód arra, hogy eljussak oda, mint egy zsúfolt busz.
- Hamarosan veszek egy kocsit, nem bírom ki tovább nélküle. Ha megkapom a gyakornoki állást, egy héten háromszor kellene buszoznom.
- Én elvinnélek – feleli, hangja majdnem suttogás.
- Inkább megveszem a saját autómat – mondom neki. – Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy mérges legyél rám és ne vegyél fel.
- Soha nem tennék ilyet – hangsúlya komoly.
- De, megtennéd. Aztán ott lennék leragadva, hogy busz útvonalat keressek. Nem, köszi – viccelek félig. Őszintén úgy érzem, hogy tudnék tőle függni, de nem akarok kockáztatni, csak túl szeszélyes.
Harry bekapcsolja a televíziót, majd feláll, hogy átöltözzön. Nem számít, mennyire dühös vagyok rá, sosem hagynám ki az esélyt, hogy figyeljem őt levetkőzni. Először áthúzza a fején a pólóját, aztán figyelem, ahogy az izmai összehúzódnak a bőre alatt, miközben kigombolja és lehúzza szűk, fekete farmerjét. Éppen, mikor azt gondolom, hogy csak bokszert fog viselni, elővesz egy vékony pamut nadrágot a szekrényéből, és felveszi. Félmeztelenül marad, szerencsémre.
- Tessék – morogja, majd átadja a pólót, amit az előbb vett le. Nem tudok mit tenni a mosollyal, ami megjelenik az arcomon, ahogy a kezembe veszem. Ez már biztosan a mi dolgunk, biztos annyira szereti, hogy az ő pólóját viselem lefekvéshez, mint amennyire én szeretem az illatát az anyagon. Harry a televízióra összpontosít, miközben követem a példáját, és felveszem a pólóját és egy melegítőt. Miután összehajtom a ruháimat, Harry végre ismét rám néz. Megköszörüli a torkát, szemei pedig végigpásztázzák a testemet. – Az a, uhm… nadrág nagyon jól kiemeli a szép seggedet – bókol, mire elpirulok.
- Köszi.
- Sokkal jobban, mint a bolyhos nadrágjaid – ugrat, én pedig felnevetek, miközben helyet foglalok a padlón. Furcsán kellemesen érzem magam ebben a személytelen szobában. Talán a könyvek, vagy Harry miatt, nem tudom biztosan. – Komolyan gondoltad az autóban, amikor azt mondtad, hogy alig ismersz engem? – kérdezi csendesen. Kérdése nagyon váratlan.
- Nagyjából. Nem te vagy a legkönnyebben megismerhető ember – vallom be.
- Én úgy érzem, ismerlek – mondja, szemei össze vannak kapcsolódva az enyémekkel.
- Igen, mert megengedem, elmondok neked dolgokat magamról.
- Én is mondok neked dolgokat. Lehet, nem úgy tűnik, de jobban ismersz bárki másnál – lenéz a padlóra, aztán vissza a szemembe. Szomorúnak és sebezhetőnek néz ki, annyira eltérő a szokásostól, de ugyanolyan elragadó.
Nem igazán tudom, mit mondjak vallomására, úgy érzem, tényleg ismerem Harryt egy nagyon személyes szinten, mintha valahogy sokkal mélyebben össze lennénk kapcsolva, nem csak kis információkat tudunk egymásról, de többet szeretnék megtudni róla.
- Te is jobban ismersz, mint bárki – mondom neki. Ő ismer engem, az igazi Louis-t. Nem azt a Louis-t, akit tettetnem kell anya, vagy akár Natalie előtt. Már meséltem Harrynek az apám lelépéséről, az anyám kritizálásáról és a félelmeimről, amiket soha, senki másnak nem mondtam el.
Úgy tűnik, Harry nagyon elégedett ezzel az információval, egy mosoly van gyönyörű arcán, miközben feláll a székről, és a padló felé mozdul. Leül mellém, majd kezeimet az övéibe veszi.
- Mit akarsz tudni, Louis? – kérdezi, a szemeim pedig majdnem kiugranak a helyükről. Harry végre hajlandó többet mesélni magáról. Ilyen közel vagyok hozzá, hogy megismerjem ezt a komplikált, dühös, mégis néha imádnivaló férfit.
Mindketten visszafekszünk az ágyra, szemeink a plafont pásztázzák, miközben legalább száz kérdést teszek fel neki. Mesél a helyről, ahol felnőtt, Hampsteadről, és hogy milyen jó volt ott élni. Mesél a térdén lévő hegről, amit akkor szerzett, amikor először próbált biciklizni pótkerekek nélkül, és hogy hogyan ájult el az anyukája a vértől. Az apja a kocsmában volt aznap, egész nap, így az anyja volt az, aki megtanította őt. Mesél az általános iskoláról, és hogy a legtöbb idejét olvasással töltötte. Sosem volt nagyon szociális, aztán ahogy idősebb lett, az apja többet és többet ivott, így a szülei többet és többet veszekedtek. Elmondja, hogyan rúgták ki a középiskolából verekedés miatt, de az anyukája könyörgött, hogy engedjék őt vissza. Tizenhat éves korában kezdte el tetováltatni magát, az egyik barátja csinálta őket a pincéjükben. Az első tetkója egy csillag volt, aztán ahogy megkapta ezt, többet és többet akart. Elmondja, hogy nincs különleges oka annak, hogy miért nem tetováltatott a hátára, csak még nem jutott arrafelé. Utálja a madarakat és imádja a klasszikus autókat. Élete legjobb napja az volt, amikor megtanult vezetni, és a legrosszabb, amikor a szülei elváltak. Az apja abbahagyta az ivást, amikor tizennégy éves volt, és próbálta bepótolni az összes szörnyű évet, de Harryt nem érdekelte.
A fejem szédül a sok új információtól, és úgy érzem, végre megértem őt. Még mindig sok dolog van, amit tudni szeretnék róla, de elalszik, miközben arról a kartondobozokból készült játszóházról mesél, amit az anyukájával csináltak, amikor nyolc éves volt. Ahogy figyelem őt, miközben alszik, sokkal fiatalabbnak néz ki most, hogy ismerem a gyerekkorát. Többnyire boldog volt, amíg az apja alkoholizmusa meg nem mérgezte azt, egy dühös Harryt kreálva, aki ma is. Odahajolok, és egy csókot nyomok az arcára, mielőtt az ágy másik oldalára mászok aludni, nem akarom felébreszteni őt, így a paplan oldalával takarom be magam. Álmaim egy göndör kisfiú miatt ködösek, aki leesett a biciklijéről.
- Állj! – felriadok Harry fájdalommal teli hangjára. Teste a padlón rángatózik. Sietve kikelek az ágyból, hogy hozzá mehessek, aztán megrázom a vállait, hogy megpróbáljam felébreszteni őt. Emlékszem, milyen nehéz volt felébreszteni őt a legutóbb, úgyhogy lehajolok hozzá, és kis karjaimmal átölelem a vállait, miközben megpróbál ellökni magától. Egy nyöszörgés hagyja el tökéletes ajkait, aztán felébred.
- Lou – leheli, majd karjait körém fonja. Zihál, ki van fulladva és izzad. Kérdeznem kellett volna a rémálmairól is, de nem akartam mohó lenni, sokat mesélt nekem, sokkal többet, mint azt valaha vártam tőle.
- Itt vagyok, itt vagyok – nyugtatom őt meg. Enyhén meghúzom a karját, intve neki, hogy keljünk fel és menjünk az ágyba. Mikor szemei találkoznak az enyémekkel, a zavartság és a félelem lassan elhalványul belőlük.
- Azt hittem, elmentél – suttogja. Lefekszünk, ő pedig olyan közel húz magához, amennyire lehetséges. Beletúrok nedves és rakoncátlan hajába, szemei lecsukódnak. Nem mondok semmit, csak folytatom fejbőre dörzsölését, hogy megnyugtassam őt. – Soha ne hagyj el, Lou – súgja, majd ismét elalszik. A szívem csaknem felrobban kérésén, és tudom, hogy amíg azt akarja, hogy itt legyek, én itt leszek.