Chapter 50

Helló! :)

Hoztam is a következőt, és itt rögtön el is kell mondanom egy fontos dolgot. Ennek a fejezetnek az eleje még a 49.-nek a vége. Kis kavarodás volt, amikor az eredeti Aftert írták át Larrysre, én meg csak később vettem észre, mikor befejeztem ennek a résznek a fordítását. Semmin nem változtat ez, és majd meg is csinálom, mikor több időm lesz rá. A másik fontos dolog pedig, ahogy már említettem, kedden egyhetes kirándulásra megyek, vagyis kedden megyek, kedden jövök, szóval csak az után tudom hozni az 51. fejezetet. Ami egyébként már készen van, hogy majd ne kelljen sokat várnotok, miután hazaértem :D Ja, és nagyjából a történet felénél vagyunk, ez összesen 99 részes.

Kellemes olvasást! :) Xx

U.i.: A másik blogomra holnap teszem ki az újat, akit érdekel :)

Chapter 50

Figyelmen kívül hagyom sértését, és csak várom a következőt. Harryhez méltóan nem vesztegeti az időt.
- Csak hogy tudd, nem foglak felvenni visszafelé – teszi hozzá, mire bólintok. Nem akarok savanyú hangulatban megérkezni Harry apjának vacsorájára. – Hallottál?
- Igen, hallottalak. És nem is vártam, hogy megtedd – sóhajtom, majd az ablaknak döntöm a fejem. Tudom, azzal, hogy nem harcolok vele, csak még jobban bosszantom, de nem érdekel.
- Miért nem beszélsz? – hangja túl hangosnak tűnik a kis helyen az autójában.
- Mert rossz hangulatban vagy egy számomra ismeretlen ok miatt, és nem akarok veszekedni veled.
- Egy számodra ismeretlen ok miatt? Tényleg? – morogja.
- Mikor érünk oda? – teljesen figyelmen kívül hagyom kérdését.
- A fenébe, Louis! Miért vagy mindig olyan bonyolult?
- Te vagy az, aki bonyolult, éppen megpróbálsz veszekedni velem, de én nem kérek belőle. Túl vagyok ezen az oda-vissza szarságon veled. Most pedig vagy kedves leszel hozzám, vagy nem fogok veled beszélni – mondom neki, és komolyan is gondolom.
- Ez nem az, amit csinálok.
- De, igen. Nincs okod, hogy haragudj rám, erre itt sértegetsz és gúnyt űzöl belőlem. Minden, amit csinálok, hogy megpróbálok illedelmesnek tűnni, hogy elmenjek egy vacsorára a családoddal, amikor te elutasítod – veszek levegőt.
- Nem űztem gúnyt abból, ahogy kinézel, én… nem tudom… de bosszús vagyok, mint a szar, hogy te mész – vallja be, én pedig át akarok nyúlni és megérinteni őt, még ha csak egy gyengéd simogatást is a karján. Ha Harry egy normális srác lenne, képes lennék rá.
- Akkor miért ajánlottad fel, hogy elhozol? Egészen a szobámig jöttél és felajánlottad, miért?
- Nem tudom, Louis, talán, hogy láthassalak – hangja halk, egy egyszerű vallomás, de a szavak megrémisztenek.
- Ne játssz velem, Harry – figyelmeztetem.
- Nem játszom. Nem beszélhetnénk? Úgy értem, igazán beszélni?
- Most? Nem lehetne ezt vacsora után? Nem akarok elkésni – mondom neki. Nem az, hogy túlságosan érdekel, elkésem-e, de nem vagyok kész beszélgetni Harryvel. Nem tudom, miről akar beszélni, és nem tudom, akarom-e tudni. Vagyis akarom, de tudom, hogy nem kellene. Természetesen tudni akarom, csak nem hiszem, hogy jól fog végződni.
- Elfoglalt leszek vacsora után.
- Nos, Harry, nyilvánvalóan a bulid fontosabb, mint velem beszélni, úgyhogy felejtsd el. Amúgy sem akarom tudni, mit akarsz mondani – utálom, hogy érzéseim vannak Harry iránt, és még csak nem is érdekli, hogy időt szánjon erre a „beszélgetésre” velem.
- Nem az, hogy fontosabb… csak, hogy most akarok beszélni – felismerem az utcát és a nagy házakat, közel vagyunk.
- Nos, nekem vacsoraterveim vannak, amin nem vagy hajlandó részt venni velem – a szememet forgatom. Mindennap egyre hangosabb vagyok Harryvel, aminek örülök. Nem félemlít meg annyira, mint régebben.
- Azok a tervek történetesen az apámmal kapcsolatosak, akivel nem beszélek, akinek a házát éppen múlt héten rongáltam meg – emlékeztet, az autó pedig megáll. A ház nappal még szebb.
- Nos, maradnék és csevegnék még, de randim van – mosolyodom el, mire állkapcsa megfeszül.
Kimászom az autóból, majd felsétálok a lépcsőn a járdára. Az esti fényben látom a régi szőlőket felkúszni a ház oldalán és elején, és a kis fehér virágokat, amik csatlakoznak hozzájuk. Hallom Harry kocsiajtaját becsukódni, súlyos bakancsának lépéseivel követve a járdán. Megfordulok, és látom őt néhány lépésnyire mögöttem.
- Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
- Jövök veled, nyilvánvalóan – forgatja meg a szemét, majd tesz egy hosszú lépést, hogy csatlakozzon hozzám a lépcső tetején.
- Tényleg?
- Igen – egyértelműen irritált. – Most pedig menjünk be, és élvezzük életünk legrosszabb estéjét – arca a leghamisabb, mégis vonzó mosolyba rándul, valami, amit csak Harry Styles tud előhúzni. Belekönyökölök, és megnyomom az ajtócsengőt. – Én nem szoktam csengetni – mondja nekem, a testem mellett elnyúlva, hogy lenyomja a kilincset. Kellemetlenül érzem magam modorának hiánya miatt, de ez az apja háza, szóval talán nem lehet olyan kínos.
Besétálunk, át az előszobán, mielőtt az apja megjelenik. A meglepetés nyilvánvaló az arcán, nem várta, hogy Harry feltűnik. Elmosolyodik bájos mosolyával, majd megpróbálja megölelni Harryt, de Harry kitér mozdulata elől, és elsétál mellette. Zavar villan fel jóképű vonásain, de elnézek, mielőtt észrevenné, hogy láttam gesztusát.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttél, Louis, Liam már mesélt rólad néhány dolgot. Úgy tűnik, nagyon kedvel téged – mosolyog, én pedig követem őt a nappaliba.
Liam a kanapén ül, ölében az irodalom könyvével, ahogy belépek. Arca felderül, rám mosolyog, és becsukja a könyvet. Odasétálok, hogy leüljek mellé, bizonytalan vagyok, hova ment Harry, de abban biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb meg fog jelenni.
- Szóval adtok a barátságotoknak még egy esélyt? – kérdezi homlokráncolva.  El akarom neki magyarázni, mi folyik Harry és köztem, de őszintén fogalmam sincs.
- Ez bonyolult – megpróbálok mosolyogni, de úgy érzem, nem sikerül.
- Még mindig Natalie-val vagy, igaz? Mert úgy tűnik, Ken azt hiszi, hogy te és Harry jártok – nevet fel. Remélem, a nevetésem nem hangzik olyan hamisnak, mint ahogy érzem. – Nem volt szívem elmondani neki, de egyébként biztos vagyok benne, hogy Harrynek lesz – mondja. Kényelmetlenül fészkelődöm, bizonytalanul, hogy mit feleljek.
- Igen. Még mindig Natalie-val vagyok, ez csak…
- Biztosan te vagyok Louis! – egy nő hangja csilingeli be a szobát. Liam anyja sétál felém, én pedig felállok, hogy megrázzam a kezét. Szemei fényesek, mosolya kedves. Türkizkék ruhát visel egy köténnyel, aminek a tetején kicsi eprek és banánok vannak.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, köszönöm, hogy itt lehetek. Gyönyörű az otthonuk – mondom neki. Mosolya kiszélesedik, és megszorítja a kezemet. Sokkal szebb, mint képzeltem. Ken egy jóképű férfi, de Karen lenyűgöző. Ízléses és gyönyörű, sokkal fiatalabbnak néz ki, mint gondoltam.
- Nagyon szívesen, kedvesem, részemről az öröm – szinte ragyog. Az időzítő lejár a konyhában, mire oda fordítja a fejét, megmutatva egy hatalmas gyémánt fülbevalót. – Nos, befejezem a dolgokat a konyhában, találkozunk az ebédlőben néhány perc múlva – menti ki magát udvariasan Karen.
- Min dolgozol? – kérdezem Liamtől, mire előhúz egy mappát.
- A jövő heti feladatokon, ez az esszé Tolstojról meg fog ölni – mosolyogja. Felnevetek és bólintok, emlékezve, mennyi órát töltöttem annak az esszének a megírásával.
- Tényleg gyilkos volt. Éppen néhány nappal ezelőtt fejeztem be – mondom neki.
- Nos, ha ti, stréberek, befejeztétek a jegyzetek összehasonlítását, én szeretnék enni valamikor a következő évben – szól közbe Harry. Haragos tekintetet vetek rá, de Liam csak felnevet és leteszi a könyvét, mielőtt az ebédlőbe sétálunk.
Úgy tűnik, a verekedésük mindkettejüknek jót tett. Liam és Harry mögött megyek, amíg el nem érjük a hatalmas ebédlőt. A hosszú ebédlőasztal gyönyörűen van díszítve a teljes terítékkel és több tálnyi étellel a közepén. Karen tényleg mindent beleadott ebbe. Harry jobban teszi, ha viselkedik, vagy kinyírom.
- Louis, te és Harry ezen az oldalon fogtok ülni – utasít Karen, és az asztal bal oldalára mutat. Liam Harryvel szemben ül. Ken és Karen elfoglalja a helyüket Liamtől néhány székkel arrébb.
Megköszönöm neki, majd leülök Harry mellé. Csendes, és úgy tűnik, kényelmetlenül érzi magát, de csendben marad, sokkal jobban viselkedve, mint vártam. Figyelem, ahogy Karen Ken tányérjára szed, ő pedig megköszöni neki egy rövid csókkal az arcán. Ez annyira édes gesztus, el kell néznem. Megtöltöm a tányéromat sülttel, krumplival és tökkel, aztán egy halom tekercset teszek a tetejére. Harry csendesen kuncog a tányéromon lévő ételhalmon.
- Mi az? Éhes vagyok – suttogom neki.
- Semmi – nevet fel újra, majd még az enyémnél is jobban teleszedi a tányérját, még mindig a fejét rázva.
- Szóval, Louis, hogy tetszik eddig Washington Állam? – kérdezi Ken. Gyorsan megrágom a kajámat, hogy tudjak válaszolni.
- Nagyon tetszik, ez az első félévem, szóval kérdezzen meg néhány hónap múlva – viccelek, amin mindenki nevet, kivéve Harryt.
- Nos, örülök, hogy eddig tetszik, benne vagy valamilyen klubban a kampuszon? – érdeklődik Karen, és megtörli a száját egy szalvétával.
- Még nem, de tervezem, hogy csatlakozom az Irodalom Csoporthoz a következő szemeszterben.
- Tényleg? Próbáltam rávenni Harryt is, hogy tag legyen – teszi hozzá Ken, mire Harryre nézek. Szemei összeszűkültek és bosszúsnak néz ki.
- És milyen közel lakni a WSU-hoz? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmet Harryről. Szemei megenyhülnek, és úgy hiszem, ezzel megköszöni nekem.
- Élvezzük, amikor Ken először kancellár lett, egy sokkal kisebb helyen éltünk, amíg meg nem találtuk ezt a házat, és azonnal beleszerettünk.
A villám az üvegtányérra esik.
- Kancellár? A WSU-nak? – áll el a lélegzetem.
- Igen, nem tudtad? – kérdezi Ken, majd Harryre néz.
- Nem… nem tudtam – nézek Harryre. Ugyanígy tesz Karen és Liam is.
- Nem! Oké, nem, nem mondtam el neki. Nem tudom, miért számít ez kurvára. Nincs szükségem rá, hogy a nevedet vagy a pozíciódat használjam! – kiáltja Harry, majd feláll, elhagyva az asztalt. Karen úgy néz ki, lehet, hogy sírni fog, Ken arca pedig vörös.
- Nagyon sajnálom, nem tudtam, hogy ő… – kezdem el.
- Ne, ne kérj bocsánatot a csapnivaló viselkedéséért – mondja nekem Ken, aztán hallom bevágódni a hátsó ajtót.
- Elnézést – gyorsan felállok az asztaltól és elhagyom az étkezőt, Harryt keresve.