Chapter 46

Helló! :)

Nem is gondoltam volna, hogy máris kész leszek ezzel a fejezettel, de annyira nem volt hosszú, mint a másik, meg nem volt olyan sok dolgom. Nem is mondanék erről sok mindent, a vége megint iszonyat, régen volt már ilyen :D Akik pedig a másik blogomat is szokták olvasni, azoknak mondom, hogy még nem tudom, oda mikor hozom az újat, nincs rá energiám, de igyekszem. A következő rész szerintem hétvége környékén jön, de ebben még nem vagyok biztos. Figyeljétek a csetet vagy a kommenteket, hátha később biztosabb lesz.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 46

Egy kellemetlen zümmögés ébreszt fel az éjszaka közepén. Majdnem elfelejtettem, hogy Harry a szobámban van. Hogy kötünk ki mindig egymás mellett? És ami még fontosabb, honnan jön ez az idegesítő zaj? Követem a zajt, ami Harry zsebéhez vezet, természetesen tőle jön. A zümmögés eláll, amint elérem az ágyamat, és arra fordítom ezt a pillanatot, hogy észrevegyem, milyen békésnek néz ki Harry, amikor alszik. Nincs ott az az állandó ránc a homlokán, amikor mindig a homlokát ráncolja, és nem csücsöríti pink ajkait. Sóhajtok, majd megfordulok, csak hogy a zümmögés megint elkezdődik. Odanyúlok és megpróbálom elérni Harry zsebében, ha a nadrágja nem lenne olyan szűk, valószínűleg el tudnám mozdítani a telefont a zsebéből probléma nélkül.
- Mit csinálsz? – nyögi. A lábaim visszavisznek néhány lépés távolságra az ágyamtól.
- A telefonod merül, és felébresztett – suttogom, annak ellenére, hogy csak mi vagyunk a szobában. Csendben figyelem, ahogy a zsebébe nyúl, hatalmas keze küzd, amikor eléri a szűk nadrágja zsebében, de sikeresen kihúzza a telefonját és felveszi.
- Mi az? – csattan fel a mobilba. Néhány másodperccel később a szemét forgatja, majd kezét a homlokához dörzsöli. – Nem megyek vissza már oda ma este, egy barátom házában vagyok – barátok vagyunk? Természetesen nem, csak kifogást keres bárkinek, akivel telefonál, hogy miért nem megy vissza. Kínosan állok, és egyik lábamról a másikra váltakoztatom a súlyomat. – Nem, nem mehetsz a szobámba. Ismered ezt, most visszamegyek aludni, szóval ne ébressz fel újra, és az ajtóm zárva van, úgyhogy ne vesztegesd az időd a próbálkozással – bontja a vonalat, én pedig ösztönösen hátrálok, rossz hangulatban van, és nem én akarok kapni az ő rossz hozzáállása miatt. Elérem Tristan ágyát, majd felveszem a padlóról a takarót, leejtettem próbálkozásomban, hogy megtaláljam a zajt. – Sajnálom, hogy felébresztett a telefonom – mondja csendesen. – Molly volt – a bosszúság, amit iránta érzek, sosem múlik el.
- Ó – sóhajtom, majd lefekszem az oldalamra, szemben az ágyammal. Harry megajándékoz egy kis mosollyal, mintha tudná, mit gondolok Mollyról. Nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a kis izgalmi buborékot, amit érzek, amiért itt van Molly helyett, még akkor is, ha tetteinek nincs értelme számomra.
- Nem kedveled őt, ugye? – az oldalára fordul, hogy rám nézzen, én pedig megrázom a fejem.
- Nem igazán, de kérlek, ne mondd el neki. Nem akarok semmilyen konfliktust vagy tini drámát – könyörgöm. Tudom, hogy nem bízhatok meg benne, de remélhetőleg el fogja felejteni, hogy kínozzon ezzel az információval.
- Nem fogom, engem sem érdekel ő – mormolja, mire a szememet forgatom.
- Ja, tényleg úgy tűnik, hogy nem kedveled őt – éppen olyan szarkasztikusan hangzom, mint amilyennek szántam.
- Nem is, úgy értem, ő szórakoztató meg minden, de valójában eléggé idegesítő – vallja be, megnövelve ezzel a buborékot.
- Nos, talán abba kellene hagynod vele a hetyegést – javaslom, majd a hátamra fordulok, így nem láthatja az arcomat.
- Van valami oka, hogy miért nem kellene hetyegnem vele?
- Nincs… Úgy értem, ha szerinted idegesítő, akkor miért csinálod ezt folyamatosan? – tudom, hogy nem akarom a választ, de azért megkérdezem.
- Hogy elfoglaljam magam, azt hiszem.
Lehunyom a szemem, és veszek egy mély lélegzetet. Arról beszélni, hogy Harry Mollyval kavar, jobban fáj, mint kellene.
- Feküdj mellém – szakítja félbe féltékeny gondolataimat.
- Nem.
- Gyerünk, csak feküdj mellém. Jobban alszom, amikor velem vagy – vallja be, mire felülök és ránézek.
- Mi? – nem tudom elrejteni meglepődésemet szavain. Vajon komolyan gondolja vagy nem, elolvasztja a belsőmet.
- Jobban alszom, amikor velem vagy. Múlt hétvégén jobban aludtam, mint egy jó ideje – megtöri a szemkontaktust velem, és lenéz.
- Az valószínűleg a skót whisky volt, nem én – próbálom figyelembe venni vallomását, nem tudom, mi mást tehetnék vagy mondhatnék.
- Nem, te voltál – biztosít róla.
- Jó éjt, Harry – megfordulok, ha továbbra is ilyen dolgokat mond és én hallgatom, ismét elolvadok a karjaiban.
- Miért nem hiszel nekem? – majdnem suttogja.
- Mert mindig ezt csinálod, mondasz pár kedves dolgot, aztán hirtelen váltasz, és a végén sírok.
- Megsirattatlak? – hogyhogy nem tudja ezt már? Többet látott már engem sírni, mint bárki más, akit ismerek.
- Igen, elég gyakran – megint gyengének érzem magam. Hallom az ágyam enyhe nyikorgását, és lehunyom a szemem. Ujjai súrolják a karomat, ahogy leül Tristan ágyának a szélére. Túl késő, vagyis túl korán van ehhez. Hajnali négy óra van.
- Nem akartam, hogy sírj.
- De, akartad. Ez a pontos célod minden alkalommal, amikor bántó dolgokat mondasz nekem. És amikor arra kényszerítettél, hogy beszéljek Natalie-nak rólunk. Például éppen azt mondtad, hogy jobban alszol, amikor veled vagyok, de ha melléd feküdnék, abban a pillanatban, hogy felébredünk, elmondanád, hogy csúnya vagyok, vagy hogy ki nem állhatsz. Megaláztál, miután elmentünk a patakhoz, azt hittem, hogy… mindegy. Olyan kevés alaklom van, amikor ezt megbeszélhetem veled – lehelem.
- Ezúttal hallgatok – szemei kiolvashatatlanok.
- Csak nem tudom, miért szereted annyira ezt a játékot játszani. Macska-egér játékot folytatsz velem. Kedves vagy, aztán undok. És hallottam, amikor azt mondtad Tristannak, hogy tönkreteszel, ha a közeledbe megyek, aztán gyakorlatilag kényszerítettél, hogy beszálljak az autóba veled, így hazahozhattál. Csak olyan nehéz vagy megérteni.
- Nem gondoltam komolyan. Hogy tönkreteszlek, én csak… nem tudom, én csak mondok ilyeneket néha – védekezik.
- Miért adtad le az irodalmat? – kérdezem meg végre.
- Mert azt akartad, hogy távol maradjak tőled, és távol kellett maradnom tőled.
- Akkor miért nem tetted? – némileg tudatában vagyok annak, hogy megváltozik köztünk a levegő. Valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, a testünk csak centiméterekre van egymástól. Úgy tűnik, mindig van köztünk egy mágneses erő, ami összehúz minket.
- Nem tudom – sértődik meg. Összedörzsöli a kezeit, aztán a térdein pihenteti őket.
Mondani akarok valamit, bármit, de nem tudok anélkül, hogy elmondanám Harrynek, nem akarom, hogy távol maradjon, és hogy mindennap minden percében rá gondolok.
- Kérdezhetek valamit és teljesen őszinte leszel? – töri meg végül a csendet. Bólintok. – Hi… hiányoztam neked a héten? – ez volt az utolsó dolog, amit vártam, hogy megkérdez.