Chapter 49

Helló! :)

Nem is gondoltam volna, hogy máris készen lesz a fejezet, igyekeztem vele. Eléggé... érdekes, nagyon érdekes, de majd meglátjátok ti is ;) És, hogy mikor jön a következő... jó kérdés. Megpróbálom vasárnap vagy hétfőn hozni, mivel kedden egyhetes kirándulásra megyek, szóval mivel addig ugye nem lesz új, így előtte szeretnék még jelentkezni. Csak hát az 50. fejezet még ennél is hosszabb, de sietek vele, egy oldal már meg is van belőle. A lényeg, hogy próbálom minél előbb hozni, mert úgy elég sok lenne a kimaradás.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 49

- Milyen játékot próbálsz itt játszani? – ordítja Harry, majd felém mozdul. Mérges, túl mérges.
- Nem játszom semmilyen játékot, Harry! Nem láttad, mennyire akarta, hogy átmenj? Közeledni próbált hozzád, de te olyan tiszteletlen voltál! – nem vagyok biztos benne, miért kiabálok rá vissza, de nem fogok itt állni, amíg ő rám kiabál.
- Közeledni hozzám? Kibaszottul viccelsz velem? Talán akkor kellett volna közelednie hozzám, amikor gyerek voltam, ahelyett, hogy elhagyja a családját! – az ér a nyakán megfeszül a bőre alatt.
- Ne kiabálj velem! Talán most próbálja bepótolni az elveszett időt! Az emberek követnek el hibákat, Harry, és ő nyilvánvalóan törődik veled. Van egy szobád a házában, tele ruhákkal, csak arra az esetre, ha valaha úgy döntesz, hogy átmész – emlékeztetem őt, ő pedig remeg a haragtól.
- Szart se tudsz róla, Louis! Egy kibaszott kastélyban él az új családjával, míg anyám kidolgozza a belét, ötven órát egy héten, hogy kifizesse a számláit! Szóval ne próbálj meg kioktatni engem, törődj a saját rohadt dolgaiddal – csattan fel, majd beszáll az autóba.
- Rendben, Harry! A saját dolgaimmal fogok törődni, de én elmegyek ma este, ha jössz, ha nem – mondom ugyanolyan durván, aztán bemászom a kocsijába. Jó sokáig bírtuk vita nélkül. Tudtam, hogy az ötlet nem volt elfogadható, de reméltem, hogy az lehet.
- Nem, nem fogsz! – megragadja a kilincset, és bevágja az ajtót. Ha tudtam volna, hogy az apja meghívásának elfogadása ide vezet, nem tettem volna meg, de Harrynek meg kell értenie, hogy nem kiabálhat velem és nem mondhatja meg, mit csináljak. Ez egy hálás tulajdonság, amit megköszönhetek anyámnak, pontosan megmutatta, hogyan ne bánjon velem senki.
- Nincs beleszólásod abba, hogy mit csinálok, és ha netalán nem vetted volna észre, meghívtak. Talán meg kellene néznem, hogy Zayn akar-e csatlakozni hozzám? – teljesen a tudatában vagyok annak, hogy gyerekes vagyok, és Zayn megemlítése egy biztos mód, hogy Harry túlreagálja, mint most. Nyilvánvaló, hogy túl messzire mentem, amikor Harry elrántja a kormányt és lehúzódik a forgalmas útról.
- Mit mondtál az előbb? – a kosz és por szállingózik a fehér autójában.
- Mi a fene bajod van? Így lehúzódni az útról! – ezen a ponton olyan mérges vagyok, mint ő. Megőrjít, amikor a közelében vagyok, biztos vagyok benne.
- Az a kérdés, hogy mi a fene bajod van neked! Azt mondod az apámnak, hogy elmész a házába vacsorára, aztán van merszed megemlíteni, hogy Zaynt viszed el?
- Ó, igen, sajnálom. Elfelejtettem, hogy a menő haverjaid nem tudják, hogy Liam a mostohatestvéred, és félsz, hogy ki fogják találni? – gúnyolom őt ki.
- Egy, ő nem a mostohatestvérem, és kettő, tudod, miért nem akarom, hogy Zayn veled menjen – hangja sokkal halkabb most, de dühvel tarkított.
A saját haragomon egy nevetséges reménybuborék kerekedik felül ismét Harry féltékenységén. Tudom, hogy neki ez inkább verseny, mint hogy valóban azzal törődik, vajon valaki mással vagyok-e, de ez még mindig ugyanúgy megremegteti a gyomromat. Még a józan eszem is károsodott Harrytől.
- Nos, ha te nem fogsz velem jönni, őt kell meghívnom – mondom egy ártatlan mosolyt színlelve. Valójában sosem hívnám meg Zaynt Harry apjának a házába, de neki ezt nem kell tudnia.
- Louis, én tényleg nem akarok menni. Nem akarok az apám tökéletes családjával ülni. Okkal kerülöm őket – sóhajtja, én pedig érzékelek egy csipetnyi sebezhetőséget, aminek az elrejtésében ő egy mester.
- Nos, nem akarlak kényszeríteni, hogy menj, ha ez bánt téged, de nagyon szeretném, ha velem jönnél. Én így is-úgyis megyek. Apukád meghívott, és a kifejezés az arcán túl sok volt, hogy visszautasítsam, sajnálom – hangom most már lágy, ahogy megpróbálom összerakni a helyzetet. Harry és én eljutottunk a joghurtevéstől az egymásra való kiabálásra, majd újra visszatértünk a nyugalomba. A fejem kavarog, és ez van, amióta találkoztam vele.
- Bánt engem? – hitetlennek hangzik.
- Igen, ha zavar téged túl sokat ott lenned, akkor nem próbállak meg rávenni, hogy gyere. Csak azt hittem, ez egy jó ötlet, de most már látom, hogy nem értesz egyet – pillantásunk találkozik, mire gyorsan elnéz. Tudom, hogy sosem tudnám rávenni Harryt, hogy bármi olyat csináljon, amit nem akar, és korábban sem volt együttműködő, szóval miért zavarja?
- Miért érdekelne, ha ez bánt engem? – zöld szemeivel az enyémekbe néz, én pedig megpróbálok elnézni, de ismét a varázslata alatt vagyok.
- Persze, hogy érdekel, miért ne érdekelne?
- Az a kérdés, hogy miért – kezével beletúr a hajába, és a tekintete azt sugallja, hogy könyörög nekem, mintha azt akarná, hogy kimondjam a szavakat, de nem tudom megtenni. Ellenem fogja használni őket, és valószínűleg soha nem akar majd újra velem lógni. Én leszek az idegesítő fiú, aki kedveli őt, akárcsak az összes többi ember, akikről Tristan mesélt nekem. Nem leszek ezek egyike, több akarok lenni, de tudom, hogy ez sem fog megtörténni, így szeretnék megtartani egy kis méltóságot.
- Érdekel, hogyan érzed magad – remélem, ez a válasz elég jó neki, mert ez mind, amit kész vagyok kimondani.
Félbeszakítva kínos vallomásomat, megcsörren a telefonom, én pedig lenyúlok, hogy kihúzzam a zsebemből. Natalie neve és képe villan fel a képernyőn, és gondolkodás nélkül megnyomom a nem fogdás gombot, mielőtt rájöhetnék, mit is csinálok.
- Ki az? – kérdezi Harry, annyira kíváncsi.
- Natalie.
- Nem fogod felvenni? – meglepettnek néz ki, annak kellene lennie. Nekem kellene annak lennem.
- Nem, beszélgetünk – és inkább beszélgetek veled, teszi hozzá a tudatalattim.
- Ó – válaszol röviden, mosolya nyilvánvaló.
- Szóval jössz velem? Már egy ideje nem ettem házi készítésű kaját, úgyhogy erről nem fogok lemondani – mosolygok, a hangulat az autóban könnyedebb, de feszült is egyszerre.
- Nem, nem megyek. Amúgy is terveim vannak – motyogja. Nem akarom tudni, hogy azok a tervek magában foglalják-e Mollyt. Megpróbálok nem időzni ezeken, de nem úgy tűnik, hogy tudok ezen segíteni.
- Ó, oké. Mérges leszel rám, ha én megyek? – furcsa nekem, hogy Harry apjának házába megyek nélküle, de Liam is a barátom, és meghívtak.
- Mindig mérges vagyok rád – mondja, én pedig felnevetek.
- Én is mindig mérges vagyok rád – értek vele egyet, biztosan annak tűnik. – Visszamehetünk most már? Ha jön egy rendőr, meg fog büntetni minket – emlékeztetem őt, mire bólint, beindítva az autót, és visszahúzódik az útra. Megkönnyebbült vagyok, hogy a veszekedésünk véget ért, mielőtt túlságosan is irányíthatatlanná vált volna. – Mik a… uhm… terveid mára? – kérdezem, megígértem magamnak, hogy nem fogom, de tudnom kell.
- Miért kérdezed? – érzem a szemeit rajtam, de arra összpontosítok, hogy kibámuljak az ablakon.
- Csak kíváncsi vagyok, azt mondtad, amúgy is terveid vannak, szóval csak kíváncsi vagyok.
- Megint bulink lesz. Alapvetően ez az, amit csinálok minden pénteken és szombaton, kivéve tegnap este és múlt szombaton…
- Nem unalmas egy idő után? Csak ugyanazt a dolgot csinálni minden hétvégén ugyanazokkal a részeg emberekkel? – remélem, ez nem sérti meg őt, de valóban kíváncsi vagyok.
- Igen, azt hiszem, igen, de főiskolán vagyunk, és én benne vagyok egy diákszövetségben, mi mást lehet csinálni? – emeli fel egy szemöldökét rám. Még mindig nem tudom összekapcsolni Harry Stylest és a diákszövetséget a fejemben.
- Nem tudom… csak unalmasnak tűnik, feltakarítani mindenki szemetét minden hétvégén, főleg amikor nem is iszol.
- Az is, de nem találtam még jobbat, amivel eltölthetném az időmet, szóval… – hallgat el. Tudom, hogy még mindig rám néz, de távol tartom tőle a szememet.
Az út további része csendes, nem kínos, csak csendes.
- Nos, köszi, hogy elvittél, még akkor is, ha nem találtam autót. Nagyra értékelem a fuvart – mondom neki, ahogy leparkol a kollégium előtt.
- Ja, nem probléma – dörzsöli meg a tarkóját a kezével. Próbálok kifogást találni, miért kellene bejönnie, csak azért, hogy több időt tölthessek vele, de tudom, hogy nincs egy sem, és kezdek aggódni az egyre növekvő kötődésemért hozzá.
- Viszlát, Harry! – szólok vissza, ő pedig int nekem egyet.
Ideges vagyok, az érzelmeim túltöltöttek. Az éjszakát és a délután nagy részét Harryvel töltöttem, és jól kijöttünk egymással, többnyire. Valójában szórakoztató volt, nagyon szórakoztató, és szomorú vagyok, hogy véget ért. Miért nem tudok eltölteni egy kellemes időt valakivel, aki tényleg kedvel engem? Mint Natalie, például, tudom, hogy vissza kellene hívnom őt, de élvezni akarom azt, ahogy most érzem magam, élvezni akarom, ahogy a vérem olyan, mintha nyüzsögne az ereimben, fiatalnak és izgatottnak akarom érezni magam csak még egy kicsit.
Amikor visszaérek a szobámba, meglepődöm, hogy Tristan itt van, általában egész hétvégére elmegy.
- Hol voltál, fiatalember? – ugrat, majd egy maroknyi sajtos popcornt töm a szájába. Felnevetek, és leveszem a cipőmet, mielőtt az ágyra huppanok.
- Autót kerestem – kihagyom Harry részvételét, az utolsó dolog, amit tenni akarok, az válaszolni a kérdéseire.
- És találtál egyet? – kérdezi, a kezembe adva egy adag pattogatott kukoricát. Megrázom a fejem, majd a számba tömök egy maréknyit.
Amíg elmagyarázom a nap eseményeit, Harry nélkül természetesen, kopognak az ajtón, Tristan pedig felkel, hogy kinyissa.
- Mit csinálsz itt, Harry? – morogja. Miért jött vissza? Idegesen felpillantok, és az ágyamhoz sétál. Mindkét keze a zsebében van, előre-hátra ringatózik a bakancsa sarkán.
- Valamit az autódban felejtettem? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva a nem is olyan finom zihálást Tristantól. Később el kell magyaráznom neki, nem is vagyok biztos benne, hogyan kötöttünk ki ott, hogy együtt lógjunk, szóval időre van szükségem, hogy kitaláljak egy kifogást.
- Ermm… nem. Én, uhm… azt gondoltam, talán elvihetlek arra a vacsorára ma este. Tudod, mivel nem találtál autót – dadogja, meglepve engem az ideges hangjával. Nem úgy tűnik, mintha bánná vagy észrevette volna, hogy Tristan a szobában áll, állával gyakorlatilag a földön. – Ha nem… az sem gond, csak gondoltam, felajánlom – teszi hozzá. Felülök, ő pedig fogai közé húzza ajakpiercingjét. Szeretem, amikor ezt csinálja, és megzavar egy pillanatra. Ennek és az ajánlatának meglepetésének a keveréke elfeledteti velem néhány pillanatra, hogy válaszolnom kell neki.
- Igen… az nagyszerű lenne. Köszönöm – mosolygok. Visszamosolyog egy meleg, látszólag megkönnyebbült mosollyal. Egyik kezét kihúzza a zsebéből, majd visszasöpri vele a haját, mielőtt visszatűri.
- Oké… uhm, mikorra kellene itt lennem?
- Fél hét?
- Oké… akkor majd találkozunk – mondja, és sarkon fordul.
- Köszönöm, Harry! – kiáltom, ahogy eléri az ajtót.
- Louis – válaszol nyugodtan, mielőtt kisétál az ajtón, becsukva maga után azt.
- Mi a fene volt ez? – kérdezi Tristan.
- Valójában nem tudom – vallom be. Amint azt hiszem, Harry nem lehet ennél összezavaróbb, csinál valami ilyesmit. Nem tudom, miért akarna elvinni engem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg fogom tudni a szándékait. Minden, amit tenni tudok, a legjobbakat remélni, azt hiszem.
- Nem tudom elhinni, ami az előbb történt! Úgy értem, Harry… ahogy idejött, mintha ideges lett volna vagy valami! Ó, istenem! És felajánlotta, hogy elvisz vacsorára… várj, kivel fogsz vacsorázni? És azt hitted, valamit az autójában hagytál, ami azt jelenti, hogy a kocsijában voltál ma? Vagy ő a tegnapról beszélt? Hogy maradhattam le ennyi mindenről? Részletekre van szükségem! – bolyong a szobában, majd helyet foglal a kis ágyam szélén.
Elmagyarázom neki, hogyan jelent meg itt Harry tegnap este, és hogy filmeket néztünk együtt, és ő elaludt, aztán elmentünk autókat nézni ma, kihagyom az összes részletet az apjáról, kivéve, hogy átmegyek vacsorázni a házába. Nagyon hálás vagyok, hogy Tristan elégedett az összes egyéb részlettel a máról és a tegnap estéről, és hogy nem akar többet megtudni Harry apjáról.
- Nem tudom elhinni, hogy itt töltötte az éjszakát, ez egy óriási dolog. Mármint Harry nem szokott csak úgy ott maradni helyeken, soha. És senkinek nem hagyja, hogy vele maradjon. Hallottam, hogy rémálmai vannak vagy mi. Nem tudom, de komolyan mit csináltál vele? Bárcsak felvehettem volna, ahogy kinézett, amikor idejött! – nevet fel Tristan, nyilvánvalóan nagyon érdekli az én… barátságom Harryvel. Nem is tudom, minek hívjam, amit mi csinálunk. – Még mindig nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet, de úgy tűnik, jobban kezeled őt, mint a legtöbben, csak legyél óvatos – figyelmeztet ismét. Van egy olyan érzésem, hogy több mondanivalója van még, de megint megtömi a száját pattogatott kukoricával.
Mit csináltam Harryvel? Semmit, bizonyára. Csak nincs hozzászokva, hogy kedves legyen, és valamilyen oknál fogva hozzám kedves. Talán csak be akarja bizonyítani, hogy tud az lenni? Nem vagyok benne biztos, és ha tovább gondolok erre, mint harminc másodperc, akkor fejfájásom lesz.
Felhozom Steph-et, mire Tristan innentől átveszi a beszélgetést. Próbálok figyelni a történetére a tegnap esti buliról, hogy Molly hogyan végezte póló nélkül (nehéz kitalálni), és hogy Tessa megverte Niallt egy részeg szkanderozásban. Esküszik, hogy ez egy olyan dolog volt, ami viccesebb, amikor ott vagy. A gondolataim visszatérnek Harryhez természetesen, és ellenőrzöm az órát, hogy megbizonyosodjak róla, elég időm van elkészülni a ma estére, négy óra van most, szóval ötkor kellene elkezdenem készülődni.
Megkérdezem Tristant, át tudná-e hívni Steph-et, hogy megcsinálja a hajamat és a sminkemet, mint tegnap tette.
Steph fél órán belül átjön, és el van ragadtatva, mert megkértem, hogy csináljon egy másik átalakítást rajtam. Nem tudom, miért teszek ilyen sok erőfeszítést abba, hogy jól nézzek ki egy családi vacsorára, amire tényleg nem kellene mennem, de egyébként elmegyek. Enyhe sminket tesz rám, szóval alig tudod megmondani, hogy ott van, de nagyszerűen néz ki. Természetes, de szép, aztán megcsinálja a hajamat, ahogy tegnap is tette.
Tényleg csak tegnap volt az? Úgy tűnik, mintha sokkal több idő telt volna el azóta. Úgy döntök, a gesztenyebarna pólómat veszem fel és a bő khaki nadrágomat, Steph próbálkozásai ellenére, hogy viseljek valamit Tristan szekrényéből. A ruháim ismerősek és konzervatívak, plusz ez a póló a kedvencem.
Idegesebb vagyok a fuvar miatt az apja házához, mint a tényleges vacsora miatt. A pólóm szegélyét piszkálom, és körbesétálok párszor a szobámban, mielőtt Harry végre kopog az ajtón. Tristan és Steph is egy furcsa mosollyal ajándékoz meg, ahogy kinyitom az ajtót.
- Wow, Louis, te, uhm… jól nézel ki – motyogja, mire elmosolyodom. Mióta használja minden mondatában azt, hogy „uhm”?
- Jó szórakozást nektek – mondja Tristan, Steph pedig rám kacsint. Harry feléjük int, és mindketten visszatérnek a közönséges gesztushoz, ahogy becsukja az ajtót az arcukba.
Harry és én bemászunk az autóba, majd bekapcsolja a rádiót, de nem hangosítja fel. Kezdek ideges lenni a vacsora miatt. Az út kínos, és Harry furcsán viselkedik.
- Nem tudom, miért öltöztél így ki csak azért, hogy elmenj az apám házába, amikor én nem is megyek. Ez fura – csattan fel a semmiből. A szememet forgatom, és gondolatban az ablaknak ütöm a fejemet. Tudtam, hogy a jó viselkedése nem fog sokáig tartani.