Chapter 44

Helló! :)

Igyekeztem minél előbb jelentkezni, mondjuk ehhez nagyban hozzájárult, hogy ennek a résznek már csak a végét kellett a héten megcsinálnom, a többi készen volt. Hát, mit is mondjak erről... csodás fejezet természetesen, de... mindegy, majd meglátjátok. És hogy mikor jön a következő... őszintén megmondom, fogalmam sincs. Ma nem lesz időm fordítani, mivel matekoznom kell, aztán holnap osztálykirándulásra megyünk, amiről csak vasárnap érek haza, tehát a héten már nem tudok fordítani. Szóval valamikor jövőhéten, sajnálom. Egyébként majd néha lehet figyelni a kommenteket vagy a csetet, mert lehet, hogy mikor ott válaszolok, már pontosabban meg tudom mondani, mikor jön a következő. Igyekszem minél előbb hozni, remélem, kibírjátok valahogy, bár ennek a résznek azért nem olyan vészes a vége végre :D

Kellemes olvasást! :) Xx

U.i.: Drukkoljatok, hogy holnap az első két órában jól sikerüljön a matek dogám, mert a 9-10-11-es anyagból írunk... És sorry, hogy megint ilyen sokat dumáltam :'D

Chapter 44

Kinyitom az anyósülés felőli ajtót, és bemászok Harry autójába. Nem számít, milyen keményen próbáltam elkerülni, hogy lássam őt egész héten, valahogy az autójában kötöttem ki vele. Nem néz rám, miközben becsatolom a biztonsági övemet. Elkezdek játszani Tristan ujjatlan pólójának a szegélyével, ami rajtam van. Csendben ülünk, ő pedig kihajt a parkolóból. Annyira meg vagyok könnyebbülve, hogy nem engedte, hogy Molly is velünk jöjjön, inkább hazasétáltam volna.
- Mi ez az új külső? – végre megkérdezi, mikor az autópályán vagyunk.
- Uhm… hát, Steph ki akart próbálni rajtam valami újat, azt hiszem – válaszolok neki, de szemeimet folyamatosan a mellettünk elhaladó épületeken tartom, az ablakon keresztül. A szokásos üvöltő rock zenéje most halkan szól az autóban.
- Ez egy kicsit túlzás, nem gondolod? – kérdezi, mire ökölbe szorítom a kezeimet az ölemben. Szóval ez a mai terve, hogy sértegessen az egész úton vissza a szobámba.
- Nem kell hazavinned, és nem tudtam, hogy jössz, egyébként nem jöttem volna – az ablaknak döntöm a fejem, megpróbálva annyi helyet teremteni köztünk, amennyi lehetséges.
- Ne védekezz ennyire, csak azt mondom, hogy a kis átalakításod egy kicsit extrém.
- Nos, még jó, hogy nem érdekel, mit gondolsz, de meg vagyok lepve, hogy nem gondoltad úgy, jobban nézek ki, mint ezelőtt, figyelembe véve az ellenszenvedet a szokásos megjelenésem iránt – csattanok fel, majd lehunyom a szemeimet. Máris kimerült vagyok attól, hogy a közelében vagyok, és most még azt a kis energiát is elszívja tőlem, ami maradt. Hallom őt halkan kuncogni, majd teljesen kikapcsolja a rádiót.
- Soha nem mondtam, hogy valami gond van a megjelenéseddel, a ruháiddal igen, de ezekkel összehasonlítva inkább látnám azokat a förtelmes khaki színűeket – próbálja megmagyarázni, de a válasza nem igazán értelmes. – Hallottál engem, Louis? – kérdezi, és érzem, hogy keze megérinti a combomat. Megrándulok érintésétől, majd kinyitom a szemem.
- Igen, hallottalak. Csak nincs mit mondanom róla. Ha nem tetszik, ahogy öltözködöm, akkor ne nézz rám – egy jó dolog jön ki a Harryvel való beszélgetésből, az, hogy egyszer az életemben pontosan kimondhatom azt, ami eszembe jut, anélkül, hogy aggódnék, hogy megbántom az érzéseit, mert neki nincsenek.
- Pontosan ez a probléma itt, nem igaz? Hogy nem tudok nem rád nézni – hagyják el a szavak a száját, én pedig fontolóra veszem, hogy kinyitom az ajtót és kivetem magam az autópályára.
- Ó! Kérlek! – nevetek fel. Kényszerítem magam, hogy megtaláljam a humort szavai mögött, amikkel kínoz egész úton. Egyszer csak abba fogja hagyni, hogy kedves dolgokat mond, aztán visszaszívja őket, majd még többet zúdít rám.
- Mi az? Ez igaz. Egyetértek az új ruhákkal, de nincs szükséged minderre a szemceruzára. A legtöbb ember tonnányi sminket visel, hogy olyan jól nézzen ki, mint te smink nélkül – mondja. Mi? Biztosan elfelejtette, hogy nem beszélünk mostanában, hogy megpróbálta tönkretenni az életemet kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, és hogy ki nem állhatjuk egymást. Az utolsó résszel még mindig küzdök.
- Nem várod el tőlem, hogy megköszönjem, ugye? – nevetek fel félig. Ő annyira zavaros, az egyik percben basáskodó és mérges, a másikban meg elmondja, hogy nincs szükségem sminkre.
- Miért nem mondtad el nekik az igazat Liamről és rólam? – kérdezi témát váltva.
- Mert nyilvánvalóan nem akartad, hogy tudják.
- Mégis, miért tartanád meg a titkaimat?
- Mert nem az enyémek, hogy elmondjam.
Fürkésző szemekkel néz át rám, és egy apró mosoly van az ajkain.
- Nem hibáztattalak volna, ha megteszed, figyelembe véve, hogy én megtettem Natalie-val.
- Igen, nos, én nem vagyok te.
- Nem, nem vagy – hangja sokkal halkabb.
Csendben marad az út további részében, és én is ugyanezt teszem. Nincs mit mondanom neki, vagyis van, de az lesz a legjobb, ha csak csendben maradok. Végre megérkezünk a kampuszhoz, és a lehető legtávolabbi helyre parkol a szobámtól. Természetesen. A kilincsért nyúlok, Harry karja pedig ismét megérinti a combomat.
- Nem fogod megköszönni nekem? – kérdezi, mire megrázom a fejem.
- Kösz a fuvart – mondom szarkasztikusan. – Biztosan sietsz, hogy visszaérhess Mollyhoz – teszem hozzá, ahogy kimászom. Remélem, nem hallott engem, nem vagyok biztos benne, miért is mondtam ezt.
- Ja… jobb lesz, elég szórakoztató, amikor részeg – vigyorogja. Megpróbálom elrejteni a tényt, hogy úgy érzem, mintha éppen most ütött volna gyomron. Lehajolok, hogy ránézzek az utas felőli ajtó ablakán át, mire Harry letekeri azt.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy az. Amúgy is Natalie átjön – hazudom, és figyelem, ahogy összeszűkül a szeme.
- Jön? – Harry a körmét piszkálja, egy ideges szokás, feltételezem.
- Igen, majd találkozunk – mosolygok. Hallom őt kiszállni az autóból, és becsukja az ajtót.
- Várj! – mondja, mire megfordulok. – Én… mindegy, azt hittem, uhm, elejtettél valamit, de nem – feleli, az arca pedig elpirul. Tudom, hogy hazudik, és tudni akarom, mit akart mondani, de képes voltam elkerülni őt egész héten, megpróbálok túljutni azon a bármin, ami köztünk volt. El kell most sétálnom, így ezt is teszem.
- Viszlát, Harry – a szavak többet jelentenek, mint aminek hangzanak. Nem nézek vissza, hogy lássam, utánam jön-e, mert tudom, hogy nem.
Leveszem Tristan cipőjét, amikor elérem a szobánkat, majd Tristan ruháit is. Visszaveszem a bolyhos pizsamámat, és felhívom Natalie-t. A második csörgésre felveszi.
- Szia – vinnyogom. Hangom túl magasnak hallatszik, ő csak Natalie, miért vagyok ilyen ideges?
- Szia, Louis, milyen volt a mai napod? – kérdezi lágyan. Nem hangzik ugyanannak a távoli Natalie-nak, akivel egész héten beszéltem. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Valójában jó volt, csak a szobámban vagyok ma este, te mit csinálsz? – szándékosan kihagyom a vacsorámat Tristannal és mindenki mással, beleértve Harryt is. Ez nem segítene a „kérlek, bocsáss meg” kampányomban.
- Éppen most végeztem a gyakorlattal, csak tanulni fogok ma este, mert segítek kicsomagolni a dobozokat az új szomszédoknak holnap – mindig mindenkinek segít. Ő túl jó nekem.
- Én is csak tanulok.
- Bárcsak együtt tanulhatnánk – mondja, én pedig elmosolyodom, miközben a kis bolyhokat piszkálom a pizsama alsómon.
- Tényleg?
- Igen, persze, Louis. Még mindig szeretlek, és hiányzol. De tudnom kell, hogy semmi ilyesmi nem fog újra megtörténni. Hajlandó vagyok megpróbálni ezt magunk mögött hagyni, de meg kell ígérned nekem, hogy távol maradsz tőle – feleli. Nem kell kimondania nevét, mert pontosan tudom, kiről beszél.
- Természetesen, esküszöm – ígérem. Egy részem tudja, hogy csak azért próbálom kétségbeesetten elnyerni Natalie bocsánatát, mert nem akarok teljesen egyedül lenni és Harry után vágyakozni, de figyelmen kívül hagyom ezt.
Miután váltunk egy-egy „szeretlek”-et, Natalie beleegyezik, hogy elkísér a tábortűzre jövő héten, majd letesszük a telefont. A neten utánanézek a kampuszhoz lévő legközelebbi autókereskedésnek, busszal fogok menni, így néhány mérföldes körzeten belül kell maradnom, szerencsémre sok használt autós van, készen arra, hogy főiskolai hallgatók használják őket. Áttúrom Steph sminkes táskáját, amit itt hagyott, és végre megtalálom a törlőkendőt, hogy lemossam a sminket, amit rám rakott. Nem tart sokáig, de nagyon unalmas. Ez a művelet egyedül elég ahhoz, hogy soha ne akarjam újra viselni, függetlenül attól, milyen jól nézek ki tőle.