Chapter 51

Sziasztok! :)

A kicsit hosszabb szünet után ismét hoztam is az új részt :) Már akartam egyébként tegnap is, de úgy látszik, nem telhet el kirándulás szerelmi dráma nélkül (eltekintve ettől nagyon jól éreztem magam), így nem igazán volt ehhez kedvem. Szóval drama time van megint, ettől függetlenül igyekszem minél előbb frissíteni majd. Erről a részről pedig nem is mondok semmit, kevesek ide a szavak, de meglátjátok ti is, ha elolvassátok ;) Tehát az 52. fejezettel próbálok igyekezni, a türelmeteket kérem. Ó, és ugye még a múltkor említettem, hogy volt egy kis kavarodás az előző részeknél, azt megcsináltam, úgyhogy akit érdekel, elolvashatja úgy is.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 51

Kirontok a hátsó ajtón, hogy megtaláljam Harryt. Felborította a teraszon lévő asztalt, és fel-alá járkál egyik kezét ökölbe szorítva az oldalánál, a másikkal pedig sűrű haját húzva.
Nem vagyok benne biztos, hogyan, vagy, hogy egyáltalán tudok-e segíteni a helyzeten, de tudom, hogy inkább vagyok itt kint Harryvel, mint az ebédlőben a kitörése után. Felelősnek érzem magam ezért az egész felfordulásért, mert először beleegyeztem, hogy idejöjjünk, amikor Harry nem akart, most már látom, miért.
Harry meglát engem, és egy bosszús pillantással ajándékoz meg, majd elfordul tőlem, mikor közeledem hozzá.
- Harry… – hangomat alacsonyan és szelíden tartom.
- Ne, Louis – figyelmeztet. Ő mindig figyelmeztet, én pedig soha nem hallgatok. – Tudom, mit fogsz mondani. Azt fogod mondani, hogy vissza kell mennem oda és bocsánatot kérni tőlük, de nincs az az isten, hogy ez megtörténik, szóval ne vesztegesd a levegődet! Miért nem mész csak vissza és élvezed a vacsorádat és hagysz engem békén a fenébe – köpi a szavakat.
- Nem akarok visszamenni oda – ez minden, amit sikerül kimondanom.
- Miért nem? Tökéletesen beleillesz az ő prűd és kurvára unalmas egyéniségükbe.
Ouch. Miért vagyok itt megint? Ó, igen, megvan, hogy Harry boxzsákja legyek.
- Tudod mit? – emelem fel a hangom. – Rendben! Elmegyek, nem tudom, miért nem tudom csak abbahagyni veled a próbálkozást! – kiáltom. Remélem, odabent nem hallanak engem.
- Én sem tudom! Csak nem érted a célzást szerintem – ahogy a szavak elhagyják a száját, érzem a növekvő csomót a torkomban.
- Jól vettem a célzást – próbálom lenyelni a szavaitól eredő csípést, de ez csaknem lehetetlen. Felnézek Harryre, és hideg szemei találkoznak ez enyémekkel.
- Ennyi? Ezzel védekezel? – felnevet, majd megrázza a haját.
- Nem érdemelsz meg többet az időmből! Nem érdemled meg, hogy egyáltalán beszéljek hozzád, vagy, hogy azok a kedves emberek odabent azzal töltsék az idejüket, hogy megszervezzék ezt a vacsorát, amit te tönkreteszel! Ez az, amit csinálsz, tönkreteszel dolgokat, mindent! És én befejeztem, hogy ezeknek a dolgoknak az egyike legyek – ordítom. Nem kívánatos könnyek áztatják el az arcomat, ahogy Harry felém lép. Hátrálok, de a lábaim nem értenek egyet, és átesek rajtuk. Harry keze kinyúlik, hogy megtartson engem, de helyette a korlátban kapaszkodom meg. Nem akarom vagy nincs szükségem a segítségére.
- Igazad van – kimerültnek hangzik. Mi?
- Tudom, hogy az van – fordulok el tőle ismét.
Csuklóm köré fonja a kezét, és a mellkasához húz. Hezitálás nélkül nekidőlök, annyira meg akarom őt érinteni, de jobban tudom, hogy nem lehet. Hallom gyors szívverésemet a mellkasom alatt. Kíváncsi vagyok, ő hallja-e, lehetetlennek tűnik, hogy ne. Érzi a pulzusom dobogását a fogása alatt? Szemei tele vannak dühvel, és tudom, hogy az enyémek tükrözik az övéit.
Minden figyelmeztetés nélkül nyomja ajkait az enyémekre, szája ereje majdnem fájdalmas. Cselekedete tele van kétségbeeséssel és éhséggel, amiben elveszek. Elveszek Harryben. Elveszek könnyeim sós ízében mindkettőnk ajkain, elveszek abban, ahogy ujjai beletúrnak a hajamba. Kezei elmozdulnak a hajamból a derekamra, majd felemel a korlátra. Lábaim szétválnak neki, ő pedig közéjük jön, soha el nem veszítve a kapcsolatot a számmal. Mindkettőnknek melege van és zihálunk, egymásban összegabalyodva. Fogaim végigsúrolják alsó ajkát, amitől felnyög és közelebb húz, amíg már nincs hely a mellkasaink között.
A hátsó ajtó nyikorogva kinyílik, megtörve a varázslatot. El vagyok szörnyedve, ahogy Liam lágy szemei találkoznak az enyémekkel. Arca kipirul, szemei pedig meglepetten kitágulnak. Ellököm magamtól Harryt, majd leugrok a korlátról, megigazítva a pólómat, ahogy a lábam földet ér.
- Liam, én… – kezdem el. Feltartja a kezét, hogy elcsendesítsen engem, és felénk lép. Harry légzése olyan hangos, hogy esküszöm, visszhangzik a ház és a fák között. Arca lángol, szemei vadak.
- Én nem értem. Azt hittem, hogy ti, srácok, utáljátok egymást, és itt vagytok… neked barátnőd van, Louis, nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy – mondja. Szavai durvák, de hangszíne lágy.
- Nem vagyok… Nem tudom, mi ez – intek a kezemmel Harry és köztem. Harry csendben marad, aminek örülök. Szégyellem a viselkedésemet, és ez a szégyen csak megsokszorozódott Liam egyértelmű csalódása miatt.
- Natalie tudja, vagyis a korábbiról. El akartam mondani neked, csak nem akarom, hogy másképp gondolj rám – védem meg magam, még akkor is, ha nincs igazam. Nagyon nincs.
- Nem tudom, mit gondoljak… – mondja Liam, és visszasétál az ajtó felé. Mint valami filmben, egy mennydörgés zavarja meg a levegőt.
- Úgy néz ki, talán vihar lesz – szólal meg Harry, szemei a sötétedő eget pásztázzák. Kipirult megjelenése ellenére hangja nyugodt.
- Egy vihar? Liam éppen rajtakapott minket, hogy… csókolózunk – felelem, és érzem, hogy a tűz lassan kialszik köztünk.
- Ő rendben lesz – mondja nekem Harry.
Felnézek rá egy önelégült kifejezést várva az arcán, de nincs ott. Kezét a hátamra teszi, és gyengéden megdörzsöli. A tűz ismét lángra lobban. Még mindig tántorgok a csóktól, most meg vigasztal engem? Nem tudom eldönteni, melyik a megdöbbentőbb.
- Vissza akarsz menni bentre vagy akarod, hogy hazavigyelek? – kérdezi. Elképesztő, milyen hirtelen tud megváltozni a hangulata dühösből kéjsóvárrá, majd nyugodttá.
- Vissza szeretnék menni és befejezni a vacsorát, te mit akarsz csinálni?
- Azt hiszem, visszamehetünk, a kaja elég jó – mosolyogja, és a kínos helyzet ellenére is azon találom magam, hogy felnevetek. – Ez a kedvenc hangom – meglep Harry, hogy ezt mondja.
- Sokkal jobb hangulatban vagy – találkozik a pillantásunk, mire ismét elmosolyodik.
- Én sem értem – mondja megdörzsölve a nyakát, ahogy mindig szokta.
Szóval ő is olyan összezavarodott, mint én? Bárcsak ne lennének ilyen erősek az érzelmeim iránta, akkor sokkal jobban tudnám őt kezelni. Amikor ilyen dolgokat mond, mint ez, arra késztet, hogy sokkal jobban törődjek vele. Csak azt szeretném, ha ugyanúgy érezne, de már figyelmeztetett Tristan és maga Harry is, hogy ez soha nem fog megtörténni. Emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy nem vagyok az esete, fájt egy kicsit akkor, de én sem gondoltam rá úgy, mint az estemre, szóval nem bántam. Akkor még nem tudtam, hogy a korlát szélére fog felemelni és csókolni kevesebb, mint egy hónappal később.
Ismét villámlik, Harry pedig megfogja a kezem.
- Menjünk be, mielőtt elkezd esni.
Bólintok, ő kinyitja az ajtót és bevezet. Nem mozdítja el a kezét az enyémtől, ahogy visszasétálunk az ebédlőbe. Liam szemei egyenesen a kezünket találják meg, de nem mond semmit. Amennyire nem akarom, hogy Liam lássa, annyira szeretem, ahogy Harry keze az enyémen van. Túlságosan szeretem, hogy elhúzzam. Liam visszafókuszál a tányérjára, ahogy helyet foglalunk. Harry túl hamar engedi el a kezem, majd felnéz az apjára és Karenre.
- Sajnálom, hogy úgy rátok kiabáltam – motyogja az apjának. Mindenki arcán nyilvánvaló a meglepetés, Harry pedig lenéz az asztalra. – Remélem, nem tettem tönkre a vacsorát, amibe olyan sok erőfeszítést tettetek – folytatja. Nem tudom visszafogni magam, átnyúlok és Harryére teszem a kezem, lágyan megszorítva.
- Rendben van, Harry, megértjük. Ne hagyjuk, hogy tönkremenjen az este, még mindig élvezhetjük a vacsorát – mosolyog Karen, mire Harry ránéz. Megajándékozza őt egy kis mosollyal, ami tudom, hogy sok erőfeszítésébe kerül. Ken nem mond semmit, de bólint Harrynek, mintha azt mondaná, „Semmi gond”. A megbocsátás nyilvánvalóan egy erős jellemvonás ennek a családnak a körében mindenkinek, kivéve Harrynek.
Lassan kezdem elhúzni a kezem, de Harry összefűzi ujjait az enyémekkel, és rám néz oldalról. Remélem, nem látszik rajtam a meglepett, de nagyon elégedett kifejezés, amit belül érzek. Úgy tűnik, ez az első alkalom, mióta találkoztam vele, hogy nem gondolom túl, miért fogom Harry kezét az asztal alatt egy vacsora alatt a családjával, miközben még mindig Natalie-val járok.
A vacsora jól folytatódik, de azon találom magam, hogy egy kicsit meg vagyok félemlítve Ken miatt most, hogy tudom, ő a kancellár a WSU-n. Ez egy hatalmas dolog. Ken mesél nekem arról, amikor elköltözött Angliából, és hogy mennyire szereti Amerikát, különösen Washingtont. Harry még mindig fogja a kezemet, miközben mindketten azzal küzdünk, hogy egy kézzel együnk, de úgy tűnik, egyikünk sem bánja.
- Az időjárás jobb lehetne, de gyönyörű itt – tűnődik el, mire egyetértve bólintok.
- Mik a terveid főiskola után? – kérdez engem Karen, ahogy mindenki befejezi az evést.
- Seattle-be fogok költözni, és remélhetőleg könyvkiadással foglalkozom majd, amíg az első könyvemen dolgozom – mondom magabiztosan.
- Könyvkiadás? Van valamilyen elképzelésed, melyik vállalatnál? – szólal meg Ken.
- Nem igazán, minden lehetőséget elfogadok, amit kaphatok, hogy betegyem a lábam, tudom, milyen nehéz egy tanulónak, hogy bármit is találjon, szóval nem leszek válogatós.
- Ez nagyszerű, történetesen van néhány elég jó kapcsolatom a Vance Könyvkiadónál, hallottál már róla? – kérdezi, mire Harryre nézek. Ő már említette ezelőtt, hogy ismer valakit a Vance Könyvkiadónál.
- Igen, nagyszerű dolgokat hallottam róla – mosolygok.
- Telefonálhatok az érdekedben, ha szeretnéd, kiváló lehetőség lenne neked, te egy nagyon okos fiatalembernek tűnsz, szívesen segítenék – ajánlja fel, én pedig elveszem a kezem Harryéről, hogy az állam alá tegyem.
- Tényleg? Ez nagyon kedves lenne magától! Nagyra értékelem – mondom neki, majd visszateszem a kezem az asztal alá, hogy megtaláljam Harryét, de ő gyorsan elmozdítja. Nos, szeretete nem tartott sokáig.
Ken elmondja nekem, hogy fel fogja hívni hétfőn azt a valakit, akit ismer, én pedig ismételten megköszönöm neki. Biztosít engem, hogy ez egyáltalán nem probléma, és hogy szeret segíteni bármikor, amikor tud. Harry kimenti magát, amikor Karen feláll és elkezdi leszedni az asztalt, úgy döntök, nem követem őt ezúttal.
- Segíthetek? – kérdezem Karent, mire hálásan elmosolyodik.
- Az nagyon kedves lenne – ragyogja, és segítek neki leszedni az asztalt. Bepakolok a mosogatógépbe, miközben ő elmossa a nagy tálakat, amiket nem lehet berakni a mosogatógépbe. Bárcsak Harry ne tette volna tönkre az edényei nagy részét, olyan kegyetlen tud lenni. – Ha megkérdezhetem, te és Harry mióta találkozgattok egymással? – pirul el kérdésén, de egy meleg mosollyal ajándékozom meg.
- Körülbelül csak egy hónapja ismerjük egymást, a szobatársam, Tristan barátja – nem pontosan mondtam el neki, hogy mi nem járunk, csak kikerültem a kérdést.
- Még nem találkoztam Harry barátaival. Csak távolról láttam őket, de te, te… nos, te különbözöl azoktól, akikkel találkoztam – gondolom, azt próbálja elmondani, hogy én nem vagyok tetovált és piercinges, mint ők, de túl udvarias, hogy egyenesen kimondja.
- Igen, Harry és én nagyon különbözőek vagyunk – mondom neki, több módon értve, mint azt ő el tudná képzelni.
Villámlik, és az eső elkezdi verni az ablakot.
- Wow, tényleg kezd eldurvulni a helyzet odakint – feleli Karen, majd becsukja a mosogató előtti kis ablakot. – Harry nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik – hangja annyira édes, amikor ezt mondja nekem, és nem tehetek róla, de felnevetek. Nem tudom elképzelni azokat a szörnyű dolgokat, amiket Harry neki mondott, mióta találkozott vele, és tisztában vagyok vele, hogy tönkretette az edényeit. – Ő csak megbántott, szeretném azt hinni, hogy nem lesz mindig ilyen. Azt kell mondanom, nagyon meglepődtem, hogy eljött ma este, és csak hinni tudom, hogy ez a te befolyásod rajta.
Meglepetésként ér, amikor karjaival átölel, és egy ölelésbe von. Bizonytalan vagyok, mit tegyek vagy mondjak, visszaölelem őt, majd elhúzódik, de jól ápolt kezeit a vállaimon tartja.
- Köszönöm, tényleg – mondja ismét, és elmozdítja kezeit.
Megtörli a szemeit, aztán visszatér az edények elmosásához. Ő túl kedves a számomra, hogy elmondjam neki, semmilyen befolyásom nincs Harryn. Csak azért jött ide ma este, mert én is, és bosszantani akart. Miután befejezem a mosogatógépbe való pakolást, kibámulok az ablakon, figyelve az esőcseppeket lecsorgását az üvegen. Figyelemre méltó, hogy Harrynek, aki mindenkit utál, kivéve önmagát és talán az anyját, itt vannak ezek az emberek, akik törődnek vele, de ő nem engedi meg magának, hogy törődjön velük. Szerencsés, hogy itt vannak neki ők, hogy itt vagyunk neki mi. Tudom, hogy egyike vagyok ezeknek az embereknek, bármit megtennék Harryért, még akkor is, ha ezt letagadnám előtte, tudom, hogy igaz lenne. Nincs senkim, kivéve Natalie-t és az anyámat, és ők ketten együtt sem törődnek velem úgy, ahogy Harry leendő mostohaanyja teszi.
- Megyek, megnézem Kent, érezd magad otthon, kedves – mondja nekem Karen. Bólintok, és úgy döntök, megkeresem Harryt vagy Liamet, amelyiküket először meglátom.
Liamet sehol sem találom a földszinten, így Harry szobájába indulok az emeletre. Remélem, bent van, ha nem, le kell mennem a földszintre egyedül ülni. Lenyomom a kilincset, de nem mozdul. Bezárta az ajtót.
- Harry? – megpróbálok halkan beszélni, hogy senki se halljon meg. Ujjperceimmel megkoppintom az ajtót, de nem hallok semmit. Éppen, mikor elkezdek elfordulni, az ajtó kattan egyet, és ő nyitja ki. – Bejöhetek? – kérdezem tőle, mire bólint, majd csak annyira nyitja ki az ajtót, hogy pont be tudjak menni. Huzat van a szobában, és érzem az eső hűvös illatát beáradni a kiugró ablakon keresztül. Odasétál, leül a beépített padra, ami körülveszi az ablakot, és felhúzza a térdeit. Kibámul az ablakon, de egy szót sem szól hozzám. Szemben ülök Harryvel, és várok, ahogy az eső folyamatos kopogása létrehoz egy nyugtató ritmust. – Mi történt? – kérdezem meg végre. Zavart arckifejezéssel néz rám. – Úgy értem, a földszinten, a kezemet fogtad, aztán… miért húztad el? – zavarban vagyok a hangomban lévő kétségbeesés miatt. Túl rászorulónak hangzom, de a szavak már elhagyták a számat. – Valamilyen oknál fogva azt akarod, hogy ne fogadjam el a szakmai gyakorlati állást? Ezelőtt te ajánlottad fel, hogy segítesz nekem? – kérdezem.
- Éppen ez az, Louis, én akarok lenni az egyetlen, aki segít neked, nem ő – mondja.
- Miért? Ez nem egy verseny, és te voltál az első, aki felajánlotta, szóval köszönöm – megpróbálom enyhíteni a feszültségét, még akkor is, ha nem értem, miért fontos ez.
Elkeseredetten felsóhajt, majd átöleli a térdeit. Csend vesz körbe minket, ahogy mindketten kibámulunk az ablakon. A szél megélénkült, előre-hátra lengedeztetve a fákat, és a villámlás most már még gyakoribb.
- Akarod, hogy most elmenjek? Telefonálhatok, hogy Tristan és Steph fel tud-e venni? – suttogom. Nem akarok elmenni, de végül is el kell, és itt ülni csendben Harryvel az őrületbe kerget.
- Elmenni? Honnan veszed, hogy azt akarom, hogy elmenj abból, hogy segíteni akarok neked? – emeli fel a hangját.
- Nem tudom, nem beszélsz hozzám, és a vihar egyre rosszabb lesz… – dadogom.
- Őrjítő vagy, teljesen őrjítő, Lewis.
- Hogyan? – vinnyogom.
- Azt próbálom elmondani neked, hogy… segíteni akarok neked és fogom a kezedet, de ez semmit nem számít… még mindig nem érted. Nem tudom, mi mást tehetnék – temeti arcát a kezeibe. Nem értheti úgy, ahogy gondolom, hogy érti?
- Érteni mit? Mit nem értek, Harry?
- Hogy akarlak. Jobban, mint bárkit vagy bármit is akartam valaha egész életemben – néz el tőlem.
A gyomrom újra és újra bukfencezik, a fejem pedig elkezd kavarogni. A levegő ismét megváltozott köztünk. Harry kendőzetlen vallomása keményen megütött, mert én is akarom őt. Jobban, mint bármit, nem ugyanúgy, ebben biztos vagyok, de akar engem. Jobban, mint bármit.
- Tudom, hogy te nem… te nem érzel úgy, de én… – kezdi el, ám ezúttal én szakítom őt félbe.
Elmozdítom kezeit a térdéről, és magamhoz húzom őket. Fölém hajol, zöld szemeiből tisztán kivehető a bizonytalanság. Beleakasztom ujjamat a pólója nyakrészébe, majd magamhoz húzom őt. Térdét a combjaim mellett pihenteti a padon, én pedig ismét felnézek rá. Azt vártam, hogy mostanra már megcsókol.
- Csókolj meg – könyörgöm, mire közelebb mozdítja a fejét. Rám dől, karjai körülfonják a hátamat, majd hátra dönt, így hátam a párnázott padon fekszik. Szétnyitom a lábaimat neki, ma már másodjára, ő pedig közéjük fekszik testével.
Harry arca centiméterekre van az enyémtől, amikor felemelem a fejem, hogy megcsókoljam őt, nem tudok tovább várni. Ahogy ajkaink összeérnek, gyengéden elhúzódik, arcát a nyakamba temeti, kis csókokat helyezve rá, aztán lassan visszahozza ajkait hozzám. Megcsókolja a szám sarkát, majd az állkapcsomat, élvezettől való remegést küldve végig rajtam. Ajkai még egyszer összeérnek az enyémekkel, és végigfuttatja a nyelvét az alsó ajkamon, mielőtt ajkaival körbezárja az enyémeket, és kinyitja őket újra. A csók gyengéd és lassú, ahogy nyelve az enyémet érinti. Egyik keze a csípőmön pihen, ökölbe szorítva a pólóm alját. A másik keze az arcomat simogatja, miközben csókol, karjaim körülölelik a hátát, szorosan magamhoz ölelve őt. Minden szálam meg akarja harapni az ajkát, áthúzni a fején a pólóját, de a lágy és gyengéd mód, ahogy csókol, még jobb érzés, mint az általában égető tűz.