Chapter 55

Helló! :)

Itt is van az új, bár be kell vallanom, már készen van egy ideje, de hagytam nektek időt, hogy felkészüljetek erre. Csak annyival jellemezném ezt a részt, hogy totális káosz. Tényleg. Szóval készüljetek fel rá, mert őrület, ami ebben történik. Alig várom a reakcióitokat :D És mielőtt még elfelejtem, szeretném megköszönni, hogy túlléptünk a 30.000 kattintást, ami hihetetlen! Már a múltkor is ki akartam ezt emelni, csak hát elfelejtettem :'D Ahogyan azt is, hogy egy évvel öregebb lett a mi egyetlen és kedvenc bandánk, szóval nagyon boldog 4. szülinapot, One Direction! ♥ Remélem, még jó sokszor ünnepelhetünk majd :) Most pedig visszatérve a blogra, hamarosan jön a következő, egy része már készen van, úgyhogy igyekszem vele.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 55

Az autóút kínos, ruháimat az ölemben tartom, és kibámulok az ablakon, várva, hogy hátha Harry megtöri a csendet, ami közöttünk lóg. Egy lépést sem tesz, hogy megszólaljon, így előveszem a telefonom a zsebemből. Ki van kapcsolva, biztosan lemerült tegnap este. Azért megpróbálom bekapcsolni, a képernyő pedig életre kel. Megkönnyebbülök, hogy nincs új hangüzenetem vagy üzenetem. Az egyetlen zaj az autóban az eső lágy szitálása és az ablaktörlők lassú csikorgása.
- Még mindig haragszol? – kérdezi meg végre, ahogy a kampuszhoz ér.
- Nem – hazudom. Nem pontosan mérges vagyok, csak megbántott.
- Eléggé úgy tűnik, hogy igen. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.
- Nos, nem haragszom. Nem is érdekel, ha csak ki akarsz tenni, hogy mehess Mollyval kavarni – a szavak kiesnek a számból, mielőtt megállíthatnám őket. Utálom, ahogy iránta és Molly iránt érzek. Rosszul vagyok, ha rájuk gondolok. Amúgy is, mi van benne? A rózsaszín haja? A tetoválásai?
- Nem ezt csinálom. Nem mintha ez a te dolgod lenne egyébként – gúnyolódik.
- Ja, csak ugrottál, hogy felvedd a telefonodat, amikor azon voltam, hogy… nos, tudod – motyogom. Csak csendben kellett volna maradnom. Nem akarok most veszekedni Harryvel. Főleg, amikor nem tudom, hogy mikor látom őt újra. Bárcsak ne adta volna le az irodalmat. Feszegeti a határaimat, mindet.
- Ez nem így van, Lewis – védekezik. Szóval visszatérünk a Lewis-hoz?
- Tényleg, Harry? Nekem úgy tűnik, hogy igen. Egyébként sem érdekel. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – vallom be végre neki és magamnak is. Az ok, amiért nem akartam elhagyni az apja házát az, hogy tudtam, amint nem csak Harry és én vagyunk, visszatér ehhez. Mint mindig.
- Mi nem fog sokáig tartani?
- Ez… mi. Hogy most az egyszer rendes vagy hozzám – nem merek ránézni, ez az, ahogy mindig magához láncol.
- És akkor mi van? Megint elkerülsz még egy hétig? Mindketten tudjuk, hogy hétvégére újból az ágyamban leszel – csattan fel. Leesik az állam. Biztosan nem ezt mondta?
- Tessék? – kiáltom. Nem találok szavakat. Soha senki nem beszélt még így hozzám, ahogy ő, soha senki nem volt még ilyen tiszteletlen. Könnyek csordulnak ki a szememből, ahogy az autó lelassul. Mielőtt válaszolhatna, kinyitom az ajtót, megfogom a dolgaimat, majd a szobám felé rohanok. Átvágok az átázott füvön, és átkozom magam, amiért nem a járdát választottam, csak olyan messze kell jutnom Harrytől, amennyire lehetséges. Amikor azt mondta, akar engem, szexuálisan értette, tudtam ezt, de fáj szembesülni vele.
- Louis! – hallom, ahogy szólít, követve a kocsiajtajának becsukódásának hangjával. Én folyamatosan futok, remélve, hogy feladja, beszáll az autójába és elhajt. – A fenébe is, Louis. Állj meg! – ordítja ismét. Nem vártam tőle, hogy követ. Még gyorsabban futok, végre elérem az épületemet, majd végigszáguldok a folyosón. Mire elérem a kollégiumi szobámat, teljesen zokogok, kirántom az ajtót, becsapva azt magam után. A könnyeim összekeverednek az esővel, és dühösen letörlöm az arcomat.
Lefagyok egy helyben, amikor meglátom Natalie-t az ágyamon ülni. Ó, Istenem, ne most. Harry bármelyik pillanatban be fogja törni az ajtót.
- Louis, mi a baj? Hol voltál? – kel fel, és felém rohan. Kezével megpróbálja megsimítani az arcomat, de elfordítom a fejem. Fájdalom villan fel a szemeiben, minta azt kérdezné, miért fordulok el az érintésétől.
- Ez… nagyon sajnálom, Natalie – sírom, miközben Harry kivágja az ajtót, a zsanérok nyikorognak és csattannak rántásától. Natalie szemei kitágulnak, majd összeszűkülnek, ahogy tekintete találkozik Harryével. Hátrál tőlem, egy elszörnyedt arckifejezéssel. Harry beljebb jön a szobába. Egyáltalán nem veszi tudomásul Natalie jelenlétét.
- Nem mondtam komolyan, amit mondtam – lép felém Harry.
- Ez az, ahol voltál? Vele voltál egész éjjel? Ezek az ő ruhái? Próbáltalak hívni és üzentem egész éjjel és reggel, számtalan hangüzenetet hagytam, és te vele voltál? – gyűlölet cseng ki a hangjából.
- Átnézted a telefonomat, ugye? Kitörölted az üzeneteket! – kiabálok Harryre. A fejem azt mondja, hogy válaszoljak Natalie-nak, de a szívem csak Harryre fókuszál.
- Igen… kitöröltem – vallja be.
- Mi a fenéért tennéd ezt? Te fogadhatod Molly hívásait, de kitörlöd az én üzeneteimet a barátnőmtől? – összerezzen, mikor Natalie-t a barátnőmnek hívom. – Hogy mersz ilyen játékot űzni velem, Harry?! – üvöltöm, újra zokogva. Natalie megfogja a csuklómat, majd szembefordít magával, aztán Harry kiragad Natalie fogásából.
- Ne érj hozzá – morog Harry Natalie-ra. Ez nem történik meg. Figyelem, ahogy egy szappanopera, amivé az életem vált, kibontakozik előttem.
- Ne mondd meg, mit csináljak a barátommal, te pöcs – köpi vissza Natalie, majd maga felé húz. Harry kezd Natalie felé közeledni, de megragadom a pólóját, és visszahúzom őt.
- Elég! Harry, csak menj el! – törlöm le a könnyeim. Harry ismét haragos tekintet vet Natalie-ra, majd megmozdul, hogy elém álljon.
- Nem, ezúttal nem megyek el, Louis, már túl sokszor tettem azt – sóhajtja, és ujjaival beletúr a hajába.
- Louis, küldd el őt! – könyörög Natalie, de figyelmen kívül hagyom őt. Tudnom kell, mit fog mondani Harry.
- Nem gondoltam komolyan, amit az autóban mondtam, és nem tudom, miért fogadtam Molly hívását. Ez egy szokás, azt hiszem, kérlek, csak adj egy esélyt. Tudom, hogy már túl sok esélyt adtál nekem, de csak még egyre van szükségem. Kérlek, Lou – leheli. Kimerültnek hangzik.
- Miért is kellene, Harry? Folyamatosan esélyeket adtam, hogy a barátom legyél újra és újra, nem hiszem, hogy megvan bennem, hogy megpróbáljam ismét – mondom neki. Halványan tudatában vagyok annak, hogy Natalie tátott szájjal néz ránk, de ebben a pillanatban nem érdekel.
- Nem akarom, hogy csak barátok legyünk… többet akarok – szavai belém fojtják a levegőt.
- Nem, nem akarsz – Harry nem szokott randizni.
- De, igen. Akarok.
- Azt mondtad, nem randizol, és hogy nem vagyok az eseted – emlékeztetem őt. Az agyam még mindig nem tudja befogadni a tényt, hogy ezt a beszélgetést folytatom Harryvel, Natalie előtt.
- Nem vagy az esetem, ahogyan én sem a tiéd. De ezért vagyunk jók egymásnak, olyan különbözőek vagyunk, mégis ugyanazok. Egyszer azt mondtad nekem, hogy a legrosszabbat hozom ki belőled, nos, te a legjobbat belőlem. Tudom, hogy te is érzed, Louis. És igen, nem szoktam randizni, amíg nem jöttél te. Eléred, hogy randizni akarjak, eléred, hogy jobb akarjak lenni. Azt akarom, hogy azt gondold, méltó vagyok hozzád, azt akarom, hogy úgy akarj, ahogy én téged. Veszekedni akarok veled, még egymásra kiabálni is, amíg egyikünk be nem ismeri, hogy nincs igaza. Meg akarlak nevettetni, és hallgatni téged, ahogy klasszikus regényekről áradozol, én csak… szükségem van rád. Tudom, hogy kegyetlen vagyok időnként… vagyis mindig, de csak azért, mert nem tudom, milyen másnak lenni. Olyan régóta vagyok ez, aki, soha nem akartam más lenni. Egészen mostanáig, amíg nem jöttél te – hangja félig suttogás, szemei pedig vadak. Ez annyira nem ő, de ahogy a szavai kijöttek belőle és a nehézkes légzés, ami kísérte őket, valahogy természetessé teszi. Meg vagyok döbbenve. Nem tudom, hogyan tudok még mindig állni vallomása után.
- Mi a fene? Louis? – szólal meg Natalie kétségbeesetten.
- Menned kellene – suttogom, nem megszakítva a szemkontaktust Harryvel.
- Köszönöm! Azt hittem, soha nem lesz már vége – mondja Natalie. Harry úgy néz ki, mint akinek összetört a szíve, teljesen összetört.
- Natalie, azt mondtam, menned kellene – ismétlem meg. Hallom, ahogy Harry és Natalie egyszerre élesen beszívja a levegőt. Megkönnyebbülés fut végig Harryn, én pedig a kezéért nyúlok, összefűzve az én kis ujjaimat az ő remegő ujjaival.
- Mi? – kiáltja Natalie. – Nem mondhatod komolyan, Louis, olyan régóta ismerjük már egymást, ez a srác csak kihasznál téged. Félre fog dobni, amint végzett veled, és én szeretlek. Ne kövesd el ezt a hibát, Louis – könyörög. Együtt érzek vele, és fáj, hogy ezt teszem vele, de tudom, hogy nem lehetek Natalie-val, Harryt akarom. És Harry többet akar. Többet velem. A szívem megint hevesen dobog, majd Natalie-ra nézek.
- Én abbahagynám a beszédet. Most – figyelmezteti Harry Natalie-t.
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, tényleg – mondom neki. Nem mond semmi mást, összetörtnek néz ki, ahogy elhagyja a szobámat. Tudom, hogy azért ment el, mert nem akar Harry előtt sírni.
- Louis… én… tényleg ugyanúgy érzel? – áll el a lélegzete Harrynek, mire bólintok. Hogy-hogy nem tudja ezt mostanra? Azt hittem, reménytelennek és nyilvánvalónak tűntem az érzéseimmel.
- Ne bólints, kérlek, mondd ki – a kétségbeesés tisztán kivehető szavaiból.
- Igen, Harry, ugyanúgy érzek – felelem. Nem mondok olyan gyönyörű vagy jelentőségteljes beszédet, mint ő, de úgy tűnik, ezek az egyszerű szavak elegek neki.
A mosoly, amit kapok tőle, eloszlatja a fájdalom egy részét, amit érzek, amiért összetörtem Natalie szívét néhány pillanattal ezelőtt. Még mindig nem hevertem ki, amit Harry az előbb mondott. Ez minden, amit akartam, hogy mondjon, de soha nem képzeltem, hogy valóban megteszi.
- Szóval mit csináljuk most? – kérdezi. – Új vagyok ebben – pirul el. Ez olyan, mint egy álom.
- Csókolj meg – mondom, mire közelebb húz a mellkasához, keze megmarkolja pólója laza anyagát a hátamon. Ajkai hidegek, nyelve pedig meleg, ahogy a számba csúszik. A káosz ellenére, ami az előbb a kis szobámban volt, nyugalmat érzek. Valahogy tudom, hogy ez a vihar előtti csend, de most Harry a horgonyom. Csak imádkozom, hogy ne húzzon le magával.