Chapter 84

Sziasztok! :)

Ahogy ígértem a kommentekben, itt is az új fejezet. Elég hosszú, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak róla, kicsit még a vége hatása alatt vagyok, kíváncsi vagyok, nektek mi lesz a véleményetek :D Szerintem ebben az évben még hozok egy részt, terveim szerint pont az utolsó napon. Ó, és remélem, mindenkinek jól teltek az ünnepek, kinek mit hozott a Jézuska? :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 84

Mire mindketten lezuhanyozunk és visszafekszünk az ágyba, majdnem hajnali négy óra.
- Egy órán belül fent kell lennem – nyögök a mellkasának.
- Aludhatsz fél nyolcig, és még mindig időben odaérhetsz – emlékeztet. Nem hangzik megnyerőnek az ötlet, hogy rohannom kelljen, de tényleg szükségem van az alvásra. Hálás vagyok, hogy szundítottam korábban, így remélhetőleg nem leszek hullafáradt az első tényleges munkanapomon a Vance-nál.
- Mhmm… – motyogom a bőrének.
- Majd beállítom az ébresztődet – mondja, én pedig elalszom.

Égnek a szemeim az alváshiánytól, miközben próbálom megcsinálni rakoncátlan hajamat. Barna szemceruzával húzok egy vonalat könnyező szemeim köré, majd az új, szürke öltönyömet veszem fel, ami kissé nehéz, mivel még mindig fájdalmat érzek a tegnap estétől. A nadrág éppen elég szűk, hogy kihangsúlyozza a seggemet. Fontolóra veszem, hogy felteszek egy kis pirosítót, hogy színt adjak az arcomnak, de a Harryvel való estémnek köszönhetően, az arcom még mindig ragyog. Becsúsztatom a lábamat az új cipőmbe, majd a tükörhöz sétálok. Az öltöny elég tetszetős, és jobban nézek ki, mint érdemelném. Átpillantok Harryre, aki beburkolózott a takaróba a kis ágyamon, lábai lelógnak az ágy széléről, és elmosolyodom. A legutolsó pillanatig várok, hogy felébresszem őt, fontolóra veszem, hogy egyáltalán nem ébresztem fel, de önző vagyok és búcsúcsókot akarok adni neki. Felveszem a dzsekimet, aztán megfogom a telefonomat.
- Mennem kell – mondom, majd gyengéden megrázom a vállát.
- Szeretlek – motyogja, és anélkül csücsörít az ajkaival, hogy kinyitná a szemeit.
- Bemész az órákra? – kérdezem, miután megcsókolom őt.
- Dehogy – feleli, aztán visszafordul.
Egy másik csókot helyezek a vállára, majd összeszedem a dolgaim. Annyira vissza akarok mászni hozzá az ágyba. Lehet, hogy a vele való együttélés nem lenne olyan rossz, amúgy is majdnem minden éjszakát együtt töltünk. Kirázom a gondolatot a fejemből. Ez egy rossz ötlet, ez túl korai. Túl korai. Az egész autóutat azzal töltöm, hogy elképzelem, milyen lenne egy lakást venni Harryvel, függönyöket keresgélni és kifesteni a falakat.
Amikor a lift eléri a harmadik emeletet, egy fiatalember lép be hozzám. Sötétkék öltönyt visel, és szappan illata van.
- Melyik emelet? – kérdezem tőle.
- A legfelsőre, kérlek – feleli. Egyébként is a legfelsőre akartam menni, így visszadőlök a lift falának. – Új vagy itt? – kérdezi. Szemei tiszta kékek, ami furcsa kontraszt a sötét hajához.
- Csak gyakornok vagyok – mondom neki.
- Csak gyakornok? – nevet fel.
- Úgy értem, gyakornok vagyok, nem tényleges dolgozó – javítom ki magam idegesen.
- Néhány évvel ezelőtt gyakornokként kezdtem, aztán teljes munkaidőre felvettek. A WSU-ra jársz?
- Igen, te is oda jártál?
- Aha, csak tavaly diplomáztam. Örülök, hogy vége van – kuncog fel. – Tetszeni fog neked itt.
- Köszi, máris imádom – mondom neki, miközben kilépünk a liftből.
- Sosem kaptam el a nevedet – feleli, ahogy befordulok a sarkon.
- Louis, Louis Tomlinson – válaszolok, mire elmosolyodik és megajándékoz egy kis integetéssel.
Ugyanaz a nő tegnapról van a recepciónál, és Kimberlyként mutatkozik be. Elmosolyodik, sok szerencsét kíván, majd az étellel és kávéval teli asztal felé mutat. Mosolygok, aztán megköszönöm neki, megfogva egy porcukros fánkot és egy csésze kávét, mielőtt visszamegyek az irodámba. Egy vastag mappát találok az asztalomon egy jegyzettel Mr. Vance-tól, hogy kezdjem el az első kéziratomat és sok szerencsét kíván. Imádom ennek a gyakornoki állásnak a szabadságát, nem tudom elhinni a szerencsémet. A fánkomba harapva kitépem a jegyzetet a mappából, majd munkához látok.
Többször is helyezkedem a székemben, mielőtt találok egy pozíciót, amitől nem érzem magam kényelmetlenül. A kézirat valójában nagyon jó, és úgy tűnik, hogy nem tudom letenni. Csak kétszáz oldalnál tartok, amikor megcsörren a telefon az asztalomon.
- Helló? – fogalmam sincs, hogyan vegyem fel a saját irodai telefonomat. Sokkal jobban felnőttnek érzem magam, mint valaha. – Úgy értem, Louis Tomlinson irodája? – megharapom az ajkamat, majd egy kis nevetést hallok a vonal másik végén.
- Mr. Tomlinson, itt van valaki, aki látni akar. Beküldjem őt? – kérdezi Kimberly.
- Louis, szólíts Louis-nak, kérlek – mondom neki. Tiszteletlennek tűnik, hogy Mr. Tomlinsonnak hívassam magam, ő sokkal tapasztaltabb és idősebb, mint én.
- Louis – feleli, és el tudom képzelni barátságos mosolyát. – Be kellene őt küldenem? – kérdezi újra.
- Ó, igen. Várj… ki az?
- Nem tudom biztosan… ő, uhm… tetoválásai vannak, sok tetoválása – suttogja, mire felnevetek.
- Igen, kijövök hozzá – mondom neki, aztán leteszem a telefont.
Harry itt van, a gondolat izgalomba hoz, mint inkább megijeszt. Remélem, minden rendben van. Amikor kisétálok az előtérbe, Harry kezeivel a zsebeiben áll, Kimberly pedig telefonál. Van egy olyan érzésem, hogy tetteti, hogy telefonál, nem tudom megmondani biztosan. Remélem, nem tűnik úgy, mintha kihasználnám a nagyszerű lehetőséget, amit Mr. Vance adott nekem azzal, hogy vendégeket fogadok a második napomon.
- Szia, minden oké? – közeledem hozzá.
- Igen, csak látni akartam, hogyan megy az első napod – mosolyodik el, és ujjai között forgatja a szemöldök piercingjét.
- Ó, nagyszerű. Én… – kezdem el mondani, de abbahagyom, amikor Mr. Vance felénk lépked.
- Nocsak… nocsak… nocsak… Jöttél, hogy visszaszerezd a munkádat? – mosolyog Harryre, és vállon veregeti őt.
- Szeretnéd, te vén idióta – nevet fel Harry, mire az állam leesik. Mr. Vance felkuncog és felemeli az öklét, mielőtt játékosan megböki Harryt a bordáinál. Biztosan közelebb állnak egymáshoz, mint gondoltam.
- Szóval minek köszönhetem a megtiszteltetést? Vagy azért vagy itt, mert titokban követed az új gyakornokomat? – mondja, aztán rám néz.
- A második. Gyakornokok követése a kedvenc időtöltésem – feleli Harry, majd rám néz. Oda-vissza nézek köztük, bizonytalanul, hogy mit mondjak. Imádom ezt a játékos oldalát látni Harrynek, nem sokszor jön elő. – Van időd egy kis ebédre, ha nem ettél még? – kérdezi tőlem Harry. Szemeim azonnal megtalálják az órát, már két óra. Gyorsan elment a nap. Mr. Vance-ra nézek, mire ő vállat von.
- Mindennap egy órád van ebédelni, szóval rajta – mosolyodik el, aztán elköszön Harrytől, mielőtt eltűnik a folyosó végén.
- Írtam neked párszor, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ideértél, de nem válaszoltál – mondja nekem Harry, amikor belépünk a liftbe.
- Nem néztem a telefonomra, beszippantott egy történet – felelem, és a kezéért nyúlok.
- Rendben vagy, igaz? Rendben vagyunk? – kérdezi, szemei az enyémbe kapcsolódnak.
- Igen, miért ne lennénk?
- Én… nem tudom… csak már kezdtem aggódni, mert nem válaszoltál nekem. Azt hittem, hogy… talán elkezdted megbánni a tegnap estét – lesüti a szemét.
- Mi? Természetesen nem. Tényleg nem ellenőriztem a telefonomat. Nem bántam meg a tegnap estét, egyáltalán nem – nem tudom elrejteni a mosolyomat, ahogy az emlékek elárasztják a gondolataimat.
- Jó. Nos, ez egy nagy megkönnyebbülés – fújja ki a levegőt.
- Egész végig azért vezettél ide, mert azt hitted, hogy megbántam? – kérdezem. Ez egy kicsit extrém, de hízelgő is ugyanakkor.
- Igen… vagyis nem teljesen. El akartalak vinni ebédelni is – mosolyodik el, majd felemeli kezemet az ajkaihoz.
Kilépünk a liftből, és kisétálunk. Hoznom kellett volna a dzsekimet. Kiráz a hideg, mire Harry rám néz.
- Van egy kabát az autómban. Megfoghatjuk, aztán sétálunk egy saroknyit a Brio-hoz, nagyon jó hely – mondja, miközben a kocsijához megyünk. Egy fekete bőrkabátot vesz elő a csomagtartójából, mire felnevetek. Biztosan egy egész gardrób van neki ott, amióta találkoztam vele, csak ruhákat húz elő onnan.
A kabát meglepően meleg, és Harry illata van. Természetesen elnyel, így megrázom a karjaimat, hogy feltoljam az ujjakat.
- Köszönöm – csókolom meg az állkapcsát.
- Jól néz ki rajtad, tökéletesen illik rád – nevet fel.
Megfogja a kezemet, ahogy végigsétálunk a járdán, kapunk néhány furcsa pillantást az üzletemberektől és üzletasszonyoktól az utakon. Néha elfelejtem, mennyire máshogy jelenünk meg odakint. Tökéletes ellentétek vagyunk majdnem minden szempontból, de ez valahogy működik nekünk.
A Brio egy kicsi, ám különös olasz hely. A padló gyönyörű több színű csempével van borítva, a plafon pedig a menny freskója az én értelmezésem szerint. A pufók, mosolygó angyalok a fehér kapun kívül várnak, van egy sornyi fekete, majd fehér angyal, akik egy ölelést zárnak be a kapuk mögött. Úgy tűnik, a fehér megpróbálja áthúzni a másikat a másik oldalra.
- Lou? – mondja Harry, és a kabátjának ujjánál fogva húz engem.
- Jövök – motyogom, aztán az asztalhoz sétálunk.
Az asztalunk az étterem hátsó részében van, Harry pedig a közvetlenül mellettem lévő székre ül le, a szemben lévő helyett. Közelebb húzza a székét, és könyökét az asztalon pihenteti. Mindkettőnknek rendel, de nem bánom, ő már volt itt ezelőtt.
- Szóval te és Mr. Vance nagyon közel álltok egymáshoz akkor? – kérdezem.
- Én nem mondanám ezt. De elég jól ismerjük egymást – von vállat.
- Úgy tűnk, hogy igazán jól kijöttök egymással, szeretlek úgy látni téged – vallom be. Egy leheletnyi mosoly húzódik az ajkaira, majd kezét a combomra teszi.
- Most?
- Igen, szeretlek boldognak látni téged – úgy érzem, több van a Mr. Vance-szal való kapcsolata mögött, mint amit elmond nekem, de egyelőre nem fogom erőltetni.
- Boldog vagyok. Boldogabb, mint amit gondoltam, hogy… valaha leszek – teszi hozzá.
- Mi ütött beléd? Egyre kedvesebb vagy – ugratom, mire felkuncog.
- Felboríthatok pár asztalt, összevérezhetek néhány orrot, hogy emlékeztesselek – mondja, én pedig meglököm a vállammal az övét.
- Nem, köszi – vihogom.
Az ételünk megérkezik, majd megköszönöm a pincérnőnek, mielőtt megkóstolom. Valamilyen raviolit rendelt nekünk, ami nagyon finom.
- Jó, mi? – dicsekedik, aztán megtömi a száját kajával. Bólintok, és ugyanezt teszem.
Harry és én veszekszünk, hogy ki fog fizetni az ebédért, de végül ő nyer.
- Később visszafizetheted nekem – kacsint rám a pincérnő háta mögött.
Amikor visszasétálunk a Vance Publishing épületéhez, Harry követ engem belülre.
- Feljössz? – kérdezem tőle.
- Igen, látni akartam az irodádat, aztán megyek. Megígérem – mosolyodik el.
- Rendben – felelem, majd belépünk a liftbe. Amikor elérjük a legfelső emeletet, visszaadom neki a kabátját, ő pedig felveszi. Szemeim kitágulnak azon, hogy milyen dögösen néz ki a bőrdzsekiben.
- Hé, újra te vagy az – mondja a sötétkék öltönyben lévő srác, miközben végigsétálunk a folyosón.
- És te is újra – mosolyodom el. Szemei rögtön megtalálják Harryt, aki mellettem áll.
- Harry vagyok – mondja a férfinek.
- Örülök, hogy találkoztunk, az én nevem Trevor, a pénzügynél dolgozom – feleli Harrynek. – Nos, majd találkozunk – mosolyodik el és elsétál.
Amikor bemegyünk az irodámba, Harry megragadja a csuklómat, aztán megfordít, hogy szemben legyek vele.
- Mi a fene volt ez? – köpi a szavakat. Viccel? Lenézek a kezeiben lévő csuklómra, és ezt egy nemnek veszem. Fogása nem szoros, de egy helyben tart.
- Mi?
- Az a srác – fújtat.
- Mi van vele? Csak ma reggel találkoztam vele a liftben – húzom el a csuklómat.
- Nem úgy tűnt, mintha csak most találkoztatok volna, ti ketten éppen flörtöltetek előttem.
- Mi? – nem tehet róla, de felnevetek. – Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy az flört volt, udvarias voltam, ahogy ő is. Miért flörtölnék vele? – megpróbálom halkan tartani a hangom. Nem lesz jó jelenetet rendezni az irodámban.
- Miért ne tennéd? Kedves volt és jóvágású, stílusos meg minden – mondja Harry.
Inkább tűnik megbántottnak és aggódónak, mint dühösnek. Az ösztöneim azt mondják, hogy kiabáljak vele és küldjem el a fenébe, de egy másik megközelítés mellett döntök. Akárcsak amikor az apja házában tört össze dolgokat.
- Ez az, amit gondolsz? Hogy valaki olyat akarok, mint ő, valakit, aki nem olyan, mint te? – kérdezem szelíd hangon. Harry megdöbbent, tudom, hogy azt várta, hogy kitöltöm rajta a haragom. Megfontolja, hogy mit mondjon következőnek.
- Nem tudom… lehet – tekintete találkozik az enyémmel.
- Nos, tévedsz, mint általában – mosolyodom el. Beszélnem kell vele erről később, de a szükségem, hogy meggyőződjek róla, hogy tudja, semmi sincs, amiért aggódnia kell, legyőzi a szükségemet, hogy kijavítsam őt. – Sajnálom, ha azt gondolod, flörtöltem vele, nem tettem. Nem tenném ezt veled – biztosítom őt. Szemei meglágyulnak, én pedig kezemet az arcához teszem. Hogy lehet egy ember ilyen erős, mégis ilyen gyenge.
- Én… oké – mondja. Felnevetek és megsimogatom az arcát. Imádok olyat csinálni, amire nem számít.
- Miért flörtölnék vele, ha itt vagy nekem te? – felelem. Szemei megrebbennek, aztán végre elmosolyodik. Meg vagyok könnyebbülve, hogy megtanultam, hogyan hatástalanítsam a bombát, ami Harry.
- Szeretlek. Sajnálom, hogy úgy felfújtam ezt – mondja, majd ajkait az enyémekhez nyomja.
- Elfogadom a bocsánatkérésedet, most pedig hadd mutassam meg az irodámat! – felelem vidám hangon.
- Nem érdemellek meg – mondja csendesen, túl csendesen. Úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom és megtartom felemelő hozzáállásomat.
- Szóval mit gondolsz? – ragyogom. Felkuncog, aztán elszántan hallgat, miközben minden részletet megmutatok neki, minden könyvet a polcon és az üres képkeretet az asztalomon. – Arra gondoltam, hogy tenni akarok ide egy képet rólunk – mondom neki. Soha nem csináltunk még közös képet, a gondolat át sem futott az agyamon, amíg nem helyeztem az üres keretet oda. Harry nem tűnik annak a fajtának, aki a kamerának mosolyogna, még a mobiltelefonnak sem.
- Ó. Én nem igazán csinálok képeket – erősíti meg gondolataimat. Egy kicsit zavarban vagyok, hogy úgy elvágta a témát, amit észre is vesz. – Úgy értem, azt hiszem, csinálhatok egyet. De csak egyet – szögezi le.
- Emiatt majd később aggódunk – mosolyodom el, mire ő megkönnyebbültnek tűnik.
- Most pedig továbbléphetünk oda, hogy milyen szexin nézel ki ebben az öltönyben, ez már az őrületbe kerget, amióta ideértem – hangja egy teljes oktávval mélyebb, majd tesz egy lépést felém. Testem azonnal felmelegszik, szavai sosem szűnnek meg feltárni engem. – Szerencséd van, hogy nem nyitottam ki a szemem ma reggel, ha megtettem volna… – végighúzza ujjbegyeit a nadrág dereka mentén. – nem engedtelek volna elmenni – másik kezét a nadrágom hátsó részéhez teszi, és a seggemet simogatja.
- Harry… – figyelmeztetem őt. Hangom elárul engem, mivel inkább nyögésként jön ki.
- Mi az, babe… nem akarod, hogy ezt csináljam? – felemel, aztán az asztalom szélére ültet. Ó.
- Ez… – gondolataim zavarosak a nyakamon lévő ajkai miatt. Ujjaimat eltemetem a hajában, ő pedig megcsípi a bőrömet. – Nem csinálhatjuk… valaki bejöhet… vagy valami – szavaim zagyvák és nem sok értelmük van. Kezeit a combjaimra teszi, majd szélesebbre nyitja őket.
- Okkal van zár az ajtón… Nagyon ide akarlak tenni, erre az asztalra. Vagy talán az ablakhoz – szája lejjebb kalandozik. Annak a gondolata, hogy mit ajánl, elektromosságot küld végig a testemen. Kicipzárazza a nadrágomat, ujjai átfutnak fájó ágyékomon, aztán beszívja a levegőt a fogai között. – Megölsz engem – nyögi, miközben lenéz a lábaim közé, és meglátja félkemény erekciómat.
Nem tudom elhinni, hogy hagyom ezt megtörténni, az asztalomon az új irodámban, a gyakornoki állásom második napján, és a még mindig meglévő fájdalommal a tegnap estétől. Az ötlet annyira izgalomba hoz, mint amennyire megrémít.
- Zárd be a… – kezdem el, de félbeszakít minket a telefonom éles csörgése. Hátra dőlök, majd odaküzdöm magam, hogy felvegyem.
- Mr. Tomlinson. Louis – javítja ki magát Kimberly. – Mr. Vance elmegy a mai napra, és úton van az irodádhoz – mondja egy kis szórakozással a hangjában. Azért figyelmeztet, mert Harry és én itt vagyunk bent. Biztosan képes érzékelni, milyen ellenállhatatlan tud lenni Harry. Elpirulok, aztán megköszönöm neki, mielőtt lemászok az asztalomról.
- Mr. Vance idejön, állj ott – tolom Harry gyengéden az ablak felé.
- Akkor későbbe halasztjuk? – vigyorodik el, majd kopognak az ajtómon.