Chapter 90

Sziasztok! :)

El sem hiszem, hogy végre péntek, kegyetlen hosszú hetem volt, főleg két emelt angol érettségi megcsinálásával és érettségire való jelentkezéssel... De végre itt a rész, ami édes és cuki és végre nyugalom van benne :) Az is hihetetlen, hogy ez már a 90. fejezet, az első évad pedig 99 fejezetből áll, szóval nagyon a vége felé járunk már. Természetesen utána majd jön a folytatás, csak hogy mindenkit megnyugtassak :D Mielőtt még elfelejteném, előre is nagyon boldog 21. születésnapot, Harry Styles! ❤ Kis babycake, mindjárt 21 :( Egy hét múlva jön a következő, de ezt már tudjátok.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 90

Másnap reggel Harry szobájában mászkálok körbe, hogy összeszedjem a dolgaimat, hogy lezuhanyozzak.
- Jövök veled – nyögi, mire felnevetek.
- Nem, nem jössz. Tudod, csak reggel hat óra van, igaz? Mi történt a te fél hetes szabályoddal? – ugratom, aztán megfogom a táskámat.
- Odakísérlek – gördül ki az ágyból. Imádom rekedtes reggeli hangját.
- Odakísérsz? A fürdőszobához? – nevetem ki. – Nagyfiú vagyok, végig tudok sétálni egyedül a folyosón.
- Csodálatos munkát végzel eddig abban, hogy rám hallgass – forgatja a szemét, de látom a szórakozást bennük.
- Rendben, apuci, kísérj el a fürdőhöz – nyafogok játékosan. Harry felemeli a szemöldökét és elvigyorodik.
- Ne hívj úgy még egyszer, vagy vissza kell, hogy vigyelek az ágyba – kacsint, én pedig kisietek a szobából, mielőtt túl nagy lesz a kísértés, hogy maradjak.
Harry mögöttem jön, majd leül a WC-re, miközben én veszek egy zuhanyt.
- El kell vinned majd az autómhoz, a sajátommal kellett volna idejönnöm – nem gondoltam erre tegnap este.
- Elviheted az én kocsimat, majd szerzek egy fuvart a kampuszon a tiédhez.
- Engeded, hogy vezessem az autódat? – tátom el a számat.
- Ja. Azonban, ha összetöröd, ne vesződj azzal, hogy visszagyere – feleli. Egy részem tudja, hogy egy kicsit komolyan gondolja.
- Amiatt kellene aggódnom, hogy te töröd össze az enyémet! – nevetek fel, mire megpróbálja széthúzni a függönyt, de ismét behúzom, és hallom őt kuncogni.
- Gondolj csak bele, babe, a mai nap után minden reggel a saját zuhanyzódban leszel – hangja áthallatszódik a vízen, ahogy kiöblítem a sampont a hajamból.
- Nem hiszem, hogy tényleg bele tudom élni magam, amíg valójában ott nem vagyunk.
- Várj, amíg meglátod, imádni fogod – dicsekszik.
- Tudja bárki is, hogy veszel egy lakást? – kérdezem. Máris tudom a választ.
- Nem, miért kellene tudniuk?
- Nem kell, csak kíváncsi voltam – a csap csöpög, miközben elzárom a vizet. Harry széthajtva tart nekem egy törölközőt, ahogy kilépek, majd a derekam köré csavarom azt.
- Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, azt hiszed, hogy elrejtem a barátaim elől a tényt, hogy összeköltözünk – mondja, és igaza van.
- Csak egy kicsit furcsának tűnik, hogy kiköltözöl innen és senki sem tudja.
- Ez nem miattad van, hanem azért, mert nem akarom hallani a szarságaikat arról, hogy itt hagyom a diákszövetséget. El fogom mondani nekik, még Mollynak is, miután beköltözünk – mosolyodik el, aztán karjaival átöleli a vállaimat.
- Én akarok lenni az, aki elmondja Mollynak – nevetek fel és visszaölelem őt.
- Áll az alku.
Többszöri próbálkozás után, hogy távol tartsam magamtól Harry kezeit, miközben elkészülök, átadja az autója kulcsait, majd elmegyek. Abban a pillanatban, hogy beszállok az kocsiba, a telefonom rezeg.
*Légy óvatos. Szeretlek.* Írja az SMS.
*Az leszek. Te legyél óvatos az autómban :) Szeretlek. xo*
*Alig várom, hogy újra lássalak. Találkozunk ötkor. A szar autód rendben lesz.*
*Figyelned kellene arra, hogy mit mondasz, vagy lehet, hogy véletlenül nekimegyek egy parkolónak a tiédben.* Mosolygok magamnak, ahogy elküldöm a válaszomat.
*Ne zaklass, hanem menj dolgozni, mielőtt lemegyek oda és leveszem rólad azt az öltönyt.*
Bármennyire is hangzik ez vonzónak, visszateszem a telefonomat az anyósülésre, majd beindítom a kocsit. A motor finoman dorombol, ellentétben az enyém hangos üvöltésével. Egy klasszikus autóhoz képest sokkal simábban lehet vezetni, mint az enyémet, Harry tényleg vigyáz rá. Amikor az autópályára kanyarodok, megcsörren a telefonom.
- Jézusom, nem tudsz húsz percet nélkülem lenni? – nevetek a telefonba.
- Louis? – mondja egy női hang. Natalie. Elveszem a mobilomat a fülemtől, majd a képernyőre nézek, hogy megerősítsem rémületemet.
- Uhm… bocsánat… azt hittem… – dadogom.
- Azt hitted, hogy ő az… tudom – mondja. Hangja szomorú és egyáltalán nem utálatos.
- Sajnálom – nem tagadom.
- Semmi baj – feleli.
- Szóval… – nem tudom, mit mondjak.
- Láttam anyukádat tegnap.
- Ó – a fájdalom Natalie bánattal teli hangjából és az anyám felém érzett gyűlöletének emlékeztetője megfájdítja a mellkasomat.
- Igen… eléggé mérges rád.
- Tudom… Megfenyegetett, hogy nem segít többet a főiskolával kapcsolatban.
- Túl fogja tenni magát ezen, tudom, hogy igen. Csak meg van bántva – mondja.
- Ő van megbántva? Viccelsz, ugye? – kötekedek. Nem védheti őt.
- Nem. Tudom, hogy a rossz irányból közelíti meg, de csak dühös, hogy… tudod, vele vagy – az undor a hangjában egyértelmű.
- Nos, nem az ő dolga megmondani, hogy kivel legyek. Ez az, amiért felhívtál? Hogy elmondd, hogy nem kellene vele lennem?
- Nem, nem, Louis, nem ezért. Csak meg akartam győződni róla, hogy rendben vagy. Ez a leghosszabb idő, ami alatt nem beszéltünk, tíz éves korunk óta – feleli. El tudom képzelni a homlokráncolást az arcán.
- Ó… Sajnálom, hogy rád förmedtem. Csak egy csomó dolog történik velem, és azt hittem, azért hívsz, hogy…
- Csak mert már nem vagyunk együtt, az nem jelenti azt, hogy nem lennék itt neked – mondja, mire a szívem megfájdul. Hiányzik Natalie, nem a kapcsolatom vele, de egy hatalmas része volt az életemnek, amióta gyerek voltam. Mindenen keresztül ott volt nekem, én pedig megbántottam, és soha nem is hívtam fel, hogy elmagyarázzam vagy bocsánatot kérjek.
- Sajnálok, mindent – sóhajtok fel.
- Semmi baj, szóval hallottam, hogy kaptál egy gyakornoki állást? – feleli, és a beszélgetésünk folytatódik, amíg meg nem érkezem a Vance-hoz.
Amikor letesszük a telefont, megígéri, hogy beszél anyával a velem való viselkedéséről, én pedig úgy érzem, mintha egy hatalmas súly kerülne le rólam. A napom zökkenőmentesen megy el, az egész napot azzal töltöm, hogy befejezem az első kéziratomat és jegyzetelek Mr. Vance-nak. Harry és én megbeszéljük a részleteket, hogy hol találkozzunk, és mielőtt észreveszem, a napnak vége.
Amikor megérkezek a címhez, amit Harry küldött, meg vagyok lepve, hogy félúton van a kampusz és a Vance Könyvkiadó között. Az autóutam csak húsz perc lenne, ha itt élnék, amikor itt élek. Ez még mindig annyira elvont ötletnek tűnik, Harry és én együtt élve.
Nem látom az autómat, amikor bekanyarodok a parkolóba, és amikor megpróbálom felhívni Harry telefonját, a hangpostáját érem el. Mi van, ha meggondolta magát? Elmondaná nekem, ugye? Amint az agyam elkezd pánikolni, bekanyarodik a parkolóba és mellém parkol. Az autómban van, de az máshogy néz ki. Az ezüst festék többé már nincs lepattogva, fényes és újnak néz ki.
- Mit csináltál a kocsimmal? – mondom, miközben kiszállok az autójából.
- Én is örülök, hogy látlak – mosolyodik el, aztán megcsókolja az arcomat.
- Komolyan, mit csináltál? – teszem karba a kezem.
- Kifényeztem, jézusom. Megköszönhetnéd – forgatja meg a szemét.
Megharapom a nyelvemet csak amiatt, hogy hol vagyunk, és hogy mit fogunk csinálni. Ezen kívül, a fényezés tényleg nagyon jól néz ki. Csak nem szeretem annak a gondolatát, hogy Harry pénzt költ rám, a fényezések pedig nem olcsóak.
- Köszönöm – mosolyodom el, majd ujjaimat összefűzöm az övéivel.
- Szívesen. Most pedig menjünk be – vezet át a parkolón. – Jól nézel ki az autómat vezetve, főleg ebben az öltönyben. Nem tudtam nem erre gondolni egész nap. Bárcsak teljesítetted volna a kérésemet, hogy meztelen képeket küldesz magadról – feleli, mire belékönyökölök. – Csak mondom. Sokkal érdekesebb lett volna az óra – von vállat, én pedig felnevetek. – Itt is vagyunk – mondja, aztán kinyitja nekem az ajtót. Elmosolyodom nem jellemző gesztusán, és besétálok.
Az épület előtere egyáltalán nem az, amit vártam. Az egész fehér, fehér padló, tiszta fehér falak, fehér székek, fehér kanapék, fehér szőnyegek, fehér lámpák a tiszta asztalokon. Elegánsan néz ki, de nagyon ijesztő. Egy alacsony, kopaszodó, öltönyös férfi köszönt minket, majd kezet fog Harryvel. Idegesnek tűnik körülöttünk, vagy talán csak Harry közelében.
- Te biztosan Lewis vagy – mosolyodik el. Fogai olyan fehérek, mint a világos falak.
- Louis – javítom őt ki mosolyogva. Harry visszaharap egy mosolyt.
- Örülök, hogy találkoztunk. Aláírhatjuk a papírokat? – kérdezi.
- Nem, először látni akarja a lakást. Miért írnánk alá, ha még nem is látta – mondja Harry határozott hangon. A szegény ember nyel egyet és bólint.
- Persze, menjünk fel – feleli.
- Légy kedves – suttogom Harrynek, miközben hárman végigsétálunk az előtéren a lifthez.
- Dehogy – vigyorog rám, majd gyengéden megszorítja a hátsómat.
Mereven rábámulok, mire gödröcskés mosolya megnő. A férfi elmondja, hogy milyen nagyszerű a kilátás, és hogy ez az egyik legjobb és legsokszínűbb lakóház száz mérföldön belül. Mosolygok, Harry pedig csendben marad, ahogy kilépünk a liftből. Meghökkenek az előtér és a folyosó kontrasztján. Olyan érzés, mintha egy teljesen más épületbe léptünk volna… akár egy más időszakba.
- Itt is van – feleli a férfi, aztán kinyitja az első ajtót, amihez megérkezünk. – Csak öt lakás van ezen az emeleten, szóval sok magánéletetek lesz – mondja, majd elnéz Harry tekintetétől. Biztosan fél Harrytől. Nem mondhatom azt, hogy hibáztatom őt, de egy kicsit szórakoztató nézni.
Hallom a saját elakadó lélegzetemet, miközben befogadom az előttem lévő látványt. Az ajtók régi festett betonok, kivéve egy nagy négyzetnyi keményfát a helyiségnél, amiről feltételezem, hogy a nappali. A falak téglából készültek és gyönyörűek. Sérültek, de tökéletesek. Az ablakok hatalmasak, a bútorok pedig régimódiak, de tiszták. Ha én tervezhetném meg a tökéletes helyiséget, akkor ez lenne az. Harry feszülten figyel engem, miközben körülnézek, magamra vállalom, hogy bemegyek a többi szobába, hagyva, hogy Harry és a férfi kövessen. A fürdőszoba kicsi, de elég nagy nekünk, a hálószoba pedig éppen olyan tökéletes, mint a lakás többi része. Három fal régi vörös téglából készült, míg a negyedik egy padlótól plafonig érő könyvespolccal van eltakarva. Egy létra is van hozzá, és nem tehetek róla, de felnevetek, mert mindig pontosan egy ilyen lakást képzeltem el magamnak, hogy lesz, miután végzek a főiskolán, csak az nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.
- Megtölthetnénk a polcokat. Sok könyvem van – motyogja Harry idegesen.
- Én… csak… – kezdem el.
- Nem tetszik, ugye? Azt hittem, tetszeni fog, tökéletesnek tűnt a számodra. A fenébe – ráncolja a homlokát, majd beletúr a hajába.
- Nem… én…
- Menjünk akkor, mutasson egy másikat – förmed a férfira Harry.
- Harry! Ha engednéd, hogy befejezzem, azt akartam mondani, hogy imádom – felelem. A férfi annyira megkönnyebbültnek néz ki, mint Harry.
- Tényleg? – homlokráncolása egy hatalmas mosollyá alakul át.
- Igen, féltem, hogy valami puccos, hideg lakás lesz, de ez egyszerűen tökéletes – mondom neki, és komolyan is gondolom.
A konyha kicsi, és színes csempék vannak a mosogató felett és a pult tetején, egy indie és vicces kinézetet adva hozzá. Teljes mértékben mindent imádok ezzel a kis lakással kapcsolatban.
Az előtér a földszinten megijesztett, és azt vártam, hogy utálni fogom a lakást, de ez most már nem is lehetne messzebb az igazságtól. Azt hittem, egy túlértékelt, fülledt lakás lesz, és nagyon örülök, hogy nem.
- Tudtam. Vagyis kezdtem ideges lenni néhány másodperccel ezelőtt, de amint megnéztem ezt a helyet, rád gondoltam. Ott képzeltelek el… – mutat az ablakban lévő beépített padra. – Csak ülsz és olvasol egy könyvet. Ekkor tudtam, hogy azt akarom, hogy itt lakj velem – feleli. Elmosolyodom, a gyomrom pedig megremeg attól, hogy ezt mondja valaki más előtt, még ha az egy random kiadó ügynök is.
- Alá kellene írnunk akkor? – mocorog feszengve a férfi.
Harry rám néz, mire bólintok. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt csináljuk, figyelmen kívül hagyom a kis hangot, ami azt mondja, hogy ez túl korai és túl fiatal vagyok, miközben követem Harryt a konyhába.