Chapter 86

Helló! :)

Remélem mindenki feldolgozta valahogy azt a végtelenül szomorú tényt, hogy holnap megint suli, én azért próbálom enyhíteni ezt a mély fájdalmat az új fejezettel :) Cuki és aranyos és édes, imádni fogjátok :3 És hát az a vég... tudom. Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, hogy nem lesz egyszerű ez az este, de ez majd kiderül. A következő érkezik jövőhéten hétvége körül, ahogy szokott.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 86

Amikor a szobához érünk, lehuppanok az ágyra. Még mindig mérges vagyok Harryre, de nem annyira, mint voltam. Nem akarok több figyelmet fordítani Jace-re, mint amennyi szükséges, de még mindig nem tetszik, hogy úgy tűnik, Harry el akarja rejteni a kapcsolatunkat. A Jace-szel való találkozás több kérdést vetett fel, amelyekről tudom, hogy Harry nem akarja, hogy feltegyem.
- Tényleg nagyon sajnálom. Nem akartam megbántani az érzéseidet – mondja. Nem nézek fel rá, mert tudom, hogy el fogok olvadni. Tudnia kell, hogy nem fogom elfogadni, ha ilyen dolgokat csinál. – Még… mindig, még mindig akarsz engem? – kérdezi. Hangja remeg. Amikor ránézek, sebezhetőnek tűnik. Felsóhajtok, tudva, hogy képtelen vagyok tovább mérges lenni rá, amikor szemei annyira tele vannak aggodalommal.
- Igen, természetesen akarlak. Gyere ide – mondom neki, majd megpaskolom az ágyat mellettem. Nincs akaraterőm, amikor Harryről van szó. – A barátodnak tekintesz engem? – kérdezem, miközben leül.
- Igen, úgy értem, egy kicsit butaságnak tűnik annak hívni téged – feleli.
- Butaság? – a körmömet piszkálom, egy rossz szokás, amiről még le kell szoknom.
- Több vagy nekem, mint valami kamaszos cím – hatalmas kezeit az arcom mindkét oldalára teszi. Válaszától a gyomrom megremeg, a legjobb értelemben. Nem tehetek a vigyorról, ami elborítja az arcomat. Vállai azonnal ellazulnak.
- Nem tetszik, hogy nem akarod, hogy az emberek tudjanak rólunk, hogyan élnénk együtt, ha még a barátaidnak sem beszélsz rólunk?
- Ez nem így van, akarod, hogy most felhívjam Zaynt és elmondjam neki? Ha bármi miatt zavarban kellene, hogy legyél miattam, látom, ahogy az emberek ránk néznek, amikor együtt vagyunk – mondja. Szóval ő is észreveszi. – Aggódtam, hogy le fogsz mondani rólam – leheli.
- Lemondani rólad? – ismétlem meg.
- Te vagy az egyetlen állandó dolog az életemben, tudod ezt, ugye? Nem tudom, mit csinálnék, ha ez nem így lenne, ha elhagynál – pontosítja.
- Nem foglak elhagyni, ha nem adsz rá okot – biztosítom őt. Egyetlen dologra sem tudok gondolni, amit csinálhatna, ami miatt elhagynám őt. Túl mélyen benne vagyok. Arra gondolni, hogy elhagyom őt, olyan fájdalmat küld végig a testemen, amit nem bírnék ki. Összetörne. Még ha mindennap veszekedünk is, szeretem őt.
- Nem fogok – feleli. Elnéz tőlem egy másodpercre, aztán tekintete újra találkozik az enyémmel. – Szeretem azt, aki veled vagyok – mondja, mire arcomat jobban a kezének nyomom.
- Én is – válaszolom egyszerűen. Szeretem őt, minden részét. Az összes verzióját. Leginkább azt szeretem, akivé váltam vele, mindketten javultunk egymás által. Valahogy megnyitottam őt és boldogságot hoztam neki, ő pedig megtanította nekem, hogyan éljek, és ne aggódjak minden részlet miatt.
- Tudom, hogy néha feldühítelek… vagyis sokszor, és Isten a tudója, hogy a kibaszott őrületbe kergetsz – mondja.
- Köszi?
- Csak azt mondom, hogy, csak mert veszekedünk, az nem jelenti azt, hogy nem kellene együtt lennünk. Mindenki veszekszik, mi csak többször, mint a normális emberek – mosolyodik el. – Nagyon különböző emberek vagyunk, úgyhogy egyszerűen ki kell találnunk, hogyan navigáljuk egymást, könnyebb lesz majd – biztosít engem. Viszonozom mosolyát, és beletúrok a hajába.
- Még mindig nem vettünk semmit, amit felvehetünk az esküvőre – mutatok rá.
- Ó, a fene egye meg, úgy néz ki, nem tudunk menni – arcán a leghamisabb homlokráncolás jelenik meg, amit valaha láttam, aztán megcsókolja az orromat.
- Csak szeretnéd. Csak kedd van, szerzünk valamit később a héten.
- Vagy kihagyhatjuk ezt és elvihetlek Seattle-be a hétvégére? – emeli fel az egyik szemöldökét.
- Mi? – ülök fel. – Úgy értem, nem! Elmegyünk az esküvőre – javítom ki magam. – De elvihetsz Seattle-be a jövő héten.
- Dehogy, az ajánlat csak akkor jó, ha ezen a hétvégén megyünk – ugrat, és az ölébe húz.
- Rendben, azt hiszem, keresnem kell majd valaki mást, aki elvisz Seattle-be – állkapcsa megfeszül, én pedig végighúzom az ujjhegyeimet az állán és az állkapcsán lévő borostáján.
- Nem mernéd – ajkai megrándulnak, hogy megtartsa mosolyát.
- Ó, minden bizonnyal merném. Seattle a kedvenc helyem elvégre is.
- A kedvenc helyed?
- Igen, nem igazán voltam még máshol.
- Mi a legtávolabbi hely, ahol már voltál? – kérdezi. Fejemet a mellkasára teszem, ő pedig az ágy fejlapjának dől, karjaival átölelve engem.
- Seattle. Még nem hagytam el Washingtont.
- Soha? – meg van döbbenve.
- Nem, soha.
- Miért nem? – kérdezi.
- Nem tudom, csak nem engedhettük meg magunknak, miután apám elment. Anya folyton dolgozott, én meg túlságosan az iskolára koncentráltam, és arra, hogy kijussak abból a városból, így nem igazán gondoltam másra, kivéve a munkát.
- Hová szeretnél menni? – érdeklődik, ujjai fel-le simogatják a karomat.
- Chawtonba. Látni akarom Jane Austen parasztházát. Vagy Párizsba, nagyon szeretném látni, ahol Hemingway maradt, amíg ott volt.
- Tudtam, hogy ezeket a helyeket fogod mondani. Én elvihetlek oda – hangja komoly.
- Kezdjünk csak Seattle-lel – kuncogok fel.
- Komolyan mondom, Louis. Bárhová elvihetlek, ahová menni akarsz. Főleg Angliába, ott nőttem fel. Találkozhatnál az anyámmal és a családom többi tagjával.
- Uhmm… – igazából nincs mit mondanom. Harry annyira furcsa, egy barátjaként mutat be egy órával ezelőtt, most meg megpróbál elvinni Angliába, hogy találkozzak az anyjával. – Kezdjünk csak Seattle-lel? – nevetek fel.
- Rendben, de tudom, hogy imádnál áthajtani az angol vidéken, látni a házat, amiben Austen felnőtt…
Nem tudom elképzelni, hogyan reagálna anyám, ha elhagynám az országot Harryvel. Valószínűleg bezárna a pincéjébe, és soha nem engedne ki. A legjobb dolog ebben, hogy abszolút nincs beleszólása abba, hogy mit csinálok, felnőtt vagyok. Még mindig nem beszéltem vele, amióta kiviharzott a szobámból, miután megfenyegetett, hogy megpróbáljon rávenni, hogy ne találkozzak többet Harryvel. Ameddig csak tudom, el akarom kerülni azt az elkerülhetetlen veszekedést.
- Mi a baj? – kérdezi Harry, majd lehajtja fejét az arcom előtt.
- Semmi, bocs, csak anyán gondolkoztam – mondom neki.
- Ó… vissza fog még jönni, babe – olyan biztosnak hangzik, azonban én jobban ismerem anyámat annál.
- Nem hiszem, de beszéljünk valami másról.
Harry telefonja elkezd rezegni a zsebében. Lemászom róla, hogy ki tudja szedni, de egy mozdulatot sem tesz.
- Akárki is az, várhat – feleli.
- Apukád házában fogunk maradni szombaton az esküvő után? – kérdezem. El kell terelnem a gondolataimat az anyámról.
- Ez az, amit csinálni akarsz? – érdeklődik.
- Igen, szeretek ott lenni. Ez az ágy kicsi – ráncolom össze az orromat, mire felnevet.
- Gyakrabban maradhatunk nálam is. Mi van a ma estével?
- A gyakornoki állásomra kell mennem reggel – emlékeztetem őt.
- És? Hozhatod a cuccaidat magaddal és egy valódi fürdőszobában készülhetsz el. Már nem voltam a szobámban egy ideje, valószínűleg már megpróbálják kiadni – ugrat. – Nem akarsz úgy zuhanyozni, hogy nincs még másik harminc ember ugyanabban a szobában?
- Rendben – mosolyodom el, aztán lemászom az ágyról.
Harry segít bepakolni a dolgaimat holnapra, én pedig egyre izgatottabb leszek, hogy a diákszövetségi házba megyünk. Utáltam azt a házat, és még mindig utálom, de egy valódi fürdőszobában lévő zuhany gondolata és Harry hatalmas ágya túl vonzó, hogy lemondjak róluk. Harry kivesz egy pár piros bokszeralsónadrágot az öltözködő asztalomból, én pedig elpirulok, mielőtt benyomom a táskámba. Berakom az egyik régi fekete nadrágomat és egy fehér pólót, az új ruháimat ki akarom hagyni.
- Hozhatnál plusz ruhákat magaddal, így nem kell legközelebb olyan sokat hoznod – javasolja. Azt akarja, hogy ruhákat tartsak nála. Imádom, milyen adott, hogy együtt fogjuk tölteni az éjszakát, minden éjszakát.
- Azt hiszem, vihetek – felelem, aztán megfogom az egyik öltönyömet és még néhány ruhadarabot.
- Tudod, mi tenné ezt sokkal könnyebbé? – kérdezi, majd a vállára veszi a táskámat.
- Mi? – már tudom, mit fog mondani.
- Ha mindketten ugyanazon a helyen élnénk – mosolyodik el.
- Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani.
- Nem kellene eldöntenünk, hogy melyik helyen maradjunk, és nem kellene táskába pakolnod. Mindennap privátban zuhanyozhatnál, vagyis nem teljesen privátban – kacsint játékosan, és kinyitja a kocsiajtót nekem. – Felébredhetsz és elkészítheted a saját kávédat a konyhánkban, felkészülhetsz a napra, és mindennap végén találkozhatunk a házunkban. Nincs több szobatárs vagy diákszövetségi ház szarság – minden alkalommal, amikor azt mondja, „mi”, a gyomrom megremeg.
Minél többet gondolok erre, annál jobban hangzik. Csak rettegek attól, hogy túl gyorsan haladunk Harryvel, nem akarom az arcomba robbantani.
- Ne gondold túl – teszi kezét a combomra, miközben a ház felé vezet. Ismét hallom a telefonját rezegni, de figyelmen kívül hagyja. Nem tehetek róla, de egy kicsit gyanakszom, hogy miért nem veszi fel a telefont, azonban ellököm a gondolatot a fejemből. – Mitől félsz? – kérdezi, amikor nem válaszolok.
- Nem tudom, mi van, ha valami történik a gyakornoki állásommal, és nem engedhetem meg magamnak. Vagy ha valami történik velünk.
A homlokát ráncolja, de gyorsan abbahagyja.
- Babe, már megmondtam, hogy kifizetném a lakást. Az én ötletem volt, és négyszer annyit keresek, mint te – mondja. Wow. Feltételeztem, hogy sokat keres, de nem ilyen sokat.
- Nem érdekel, mennyit keresel, nem tetszik az ötlet, hogy te fizetsz mindent.
- Akkor fizetheted a villanyt? – vigyorodik el.
- Villany és élelmiszerek? – ajánlom. Nem tudom eldönteni, hogy elméletben beszélek-e még erről vagy sem.
- Rendben. Élelmiszerek… jól hangzik, nem igaz? Minden este elkészítheted a vacsorámat, amikor hazaérek.
- Tessék? Ez fordítva lenne – nevetek fel.
- Csinálhatnánk felváltva?
- Rendben.
- Szóval akkor összeköltözöl velem? – nem hiszem, hogy valaha is láttam már mélyebb vigyort a tökéletes arcán.
- Nem mondtam azt, én csak…
- Tudod, hogy vigyázni fogok rád, ugye? Mindig – ígéri meg.
El akarom mondani neki, hogy nem kell vigyázni rám, ki akarok érdemelni dolgokat, és a saját részesedésemet kifizetni, de az az érzésem, hogy ő nem a pénzügyekről beszél.
- Félek, hogy ez túl jó, hogy igaz legyen – vallom be végül Harrynek és magamnak is. Meglep, amikor azt mondja:
- Én is.
- Tényleg? – megkönnyebbülök, hogy ő is ugyanígy érez.
- Igen, mindig eszembe jut a gondolat. Te túl jó vagy nekem, én pedig csak várok, hogy rájöjj erre, és remélem, hogy nem teszed – feleli, szemei az útra fókuszálnak.
- Ez nem fog megtörténni – mondom, és komolyan is gondolom. Ő nem mond semmit. – Oké – töröm meg a csendet.
- Mi oké?
- Oké. Összeköltözöm veled – mosolyodom el. Kifújja a levegőt, ami úgy hangzik, mintha már órák óta benntartaná.
- Tényleg? – gödröcskéi előbukkannak, ahogy megrázza a fejét és egy mosolyt villant fel.
- Igen.
- Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem, Louis William Tomlinson – teszi kezét az enyémre, majd megszorítja. Harry az utcájára fordul, az agyam pedig száguld. Tényleg ezt csináljuk, összeköltözünk. Én és Harry. Kettesben. Mindig. A saját lakásunkban. A saját ágyunk. A mindenünk. Pokolian félek, de az izgatottságom erősebb, mint az idegességem, pillanatnyilag legalábbis.
- Ne hívj a teljes nevemen, vagy meggondolom magam – ugratom.
- Azt mondtad, csak a barátaid és a családod hívhat úgy, azt hiszem, már kiérdemeltem – mutat rá. Emlékszik erre? Rögtön az után mondtam, hogy találkoztam vele.
- Ott a pont. Hívj, ahogy csak akarsz – vigyorodom el.
- Ó, babe, nem mondanám ezt, ha a helyedben lennék. Egy egész listám van azokról a dolgokról, ahogy hívni szeretnélek – mosolya gonosz, én pedig tudom, hogy perverz nevekre gondol. Azon találom magam, hogy tudni akarom, mik azok a nevek, de megállítom magam attól, hogy megkérdezzem, és összeszorítom a lábaimat. Biztosan észreveszi, mert a mosolya megnő.
Tervezem, hogy mondok valamit arról, milyen perverz, de a szavak a torkomban ragadnak, miközben lefékezzük az autót a házánál. A kert tele van emberekkel, az út pedig autókkal.
- A fenébe, nem tudtam, hogy bulit rendeznek ma este. Kibaszott kedd van. Látod, ez a szar… – kezdi el.
- Semmi gond. Egyszerűen mehetünk egyenesen a szobádba – szakítom félbe, megpróbálva eloszlatni haragját.
- Rendben – sóhajt fel.
Amikor a zsúfolt házba sétálunk, Harry és én egyenesen a lépcső felé megyünk. Amint arra kezdek gondolni, hogy megcsináltam anélkül, hogy belefutnék bárkibe, akit ismerek, meglátom azt a zsíros, homokos szőke hajat a lépcső tetején. Jace.