Chapter 66

Helló! :)

Szerencsére ott még nem tartunk, hogy hétvégén ne lenne időm, úgyhogy itt is a fejezet. Inkább nem is mondok róla semmit, engem totálisan összezavart, amikor először olvastam, és még most sem értem teljesen, főleg Harry viselkedése miatt, elég nehéz kiigazodni rajta. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok majd erről. És végre végleges lett az órarendem, úgyhogy biztosabb infókat tudok már mondani. A hét eleje nekem borzasztóan zsúfolt, szóval inkább csütörtöktől fogom hozni most már az új részeket, hétvége felé. Szerettem volna ugyanúgy egy héten többször frissíteni, de nincs ennyi időm vagy erőm, úgyhogy igyekszem betartani az egy héten egy részt.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 66

Mikor felébredek, kell egy pillanat, hogy emlékezzek, nem Harryvel fekszem az ágyban. A nap átsüt a kiugró ablakon, én pedig gyorsan felülök. Ahogy a szemem hozzászokik, meg vagyok győződve róla, hogy meg fogok őrülni.
- Harry? – mondom csendesen, és újra megtörlöm a szemeimet.
- Szia – mondja vissza. Tényleg itt van.
- Mi a fenét keresel te itt? – csattanok fel. A szívem máris fáj. A széken ül a térdein könyökölve.
- Louis, beszélnünk kell – mondja, a táskák a szemei alatt szembetűnőek.
- Éppen figyeltél, ahogy alszom? – kérdezem.
- Nem, persze, hogy nem. Csak pár perce jöttem be – feleli, kíváncsi vagyok, voltak-e rémálmai nélkülem az ágyban. Ha nem lettem volna a szemtanúja ezeknek, azt gondolnám, hogy azok is a játéka részei voltak, de emlékszem, ahogy kezeim között fogtam izzadt arcát és láttam a félelmet zöld szemeiben.
Csendben maradok. Nem akarok veszekedni vele, csak azt akarom, hogy elmenjen. Utálom, hogy valójában nem akarom, hogy elmenjen, de muszáj neki.
- Beszélhetnénk? – ismétli meg, mire megrázom a fejem. Mindkét kezével beletúr a hajába, aztán vesz egy mély lélegzetet.
- Órára kell mennem – mondom neki.
- Liam már elment, kikapcsoltam az ébresztődet. Már tizenegy óra.
- Hogy mi?!
- Sokáig fent voltál, és gondoltam… – kezdi el.
- Hogy merted egyáltalán… csak menj el – túlságosan mérges vagyok, amiért kikapcsolta az ébresztőmet, tudja, hogyan állok az órákról való hiányzással, de a fájdalom a tegnapi tetteitől még friss, és háttérbe szorítja a haragot, amiért kikapcsolta az ébresztőmet, de nem mutathatok ki semmilyen gyengeséget, vagy le fog rá csapni. Mindig ezt csinálja.
- Te vagy az én szobámban – mutat rá. Kimászom az ágyból, nem érdekelve, hogy csak egy póló van rajtam, az ő pólója.
- Igazad van, én megyek el – felelem, a csomó a torkomban megnő, a könnyek pedig gyűlnek a szememben.
- Nem, úgy értettem… úgy értettem, az én szobámban vagy… miért? – hangja komor.
- Nem tudom… csak… nem tudtam aludni… – vallom be. Abba kell hagynom a beszédet. – Ez amúgy sem igazán a te szobád, éppen annyiszor aludtam itt, mint te. Vagyis most már többször – mutatok rá én.
- A te pólód nem volt jó rád? – kérdezi, szemei a fehér pólóra összepontosítanak. Természetesen gúnyt űz belőlem.
- Gyerünk, kötekedj csak velem – felelem, a szememben pedig egyre több könny gyűlik.
- Nem kötekedtem veled – áll fel a székről, majd tesz egy lépést felém. Én hátrálok, és felemelem a kezeimet, hogy meg állítsam őt. – Csak hallgass meg, oké?
- Mi mást tudnál még esetleg mondani, Harry, mindig ezt csináljuk. Ugyanazon veszekszünk újra és újra, csak minden alkalommal rosszabb. Nem tudom ezt tovább csinálni, nem megy – lehelem.
- Azt mondtam, sajnálom, hogy megcsókoltam őt – védekezik.
- Nem erről van szó, vagyis erről is, de ez sokkal több. A tény, hogy nem érted, bebizonyítja, hogy az időnket vesztegetjük. Te soha nem leszel az, akire nekem szükségem van, hogy legyél, én pedig nem vagyok az, akit te akarsz, hogy legyek – megtörlöm a szememet, miközben ő kinéz az ablakon.
- Te az vagy, akit akarok, hogy legyél.
Bárcsak tudnék hinni neki, bárcsak ne lenne ennyire képtelen érezni.
- Te nem vagy – ez minden, amit mondani tudok. Tudom, hogy tisztában van azzal, hogy sírok, de képtelen vagyok megállítani magam. Annyiszor sírtam már mióta találkoztam vele, és újra belegabalyodok a hálójába, ez az, ahogyan mindig is lesz.
- Én mi nem vagyok?
- Az, akit akarok, hogy legyél, semmit sem teszel, csak bántasz engem – elsétálok mellette, majd át a folyosón a vendégszobába, hogy megfogjam a táskámat. Sietve felhúzom a nadrágot a lábaimon, aztán összeszedem a dolgaimat. Harry szemei követik minden mozdulatomat.
- Nem hallottad, mit mondtam neked tegnap? – szólal meg végre. Reméltem, hogy ezt nem fogja felhozni. – Válaszolj – követeli.
- De… hallottalak – mondom neki, elkerülve, hogy az irányába nézzek.
- És nincs semmi mondanivalód róla? – hangja ellenséges.
- Nincs – hazudom. Ő elém lép. – Menj arrébb – könyörgök.
Veszélyesen közel van hozzám, és tudom, mit fog csinálni, ahogy megmozdul, hogy megcsókoljon. Megpróbálok hátrálni tőle, de erős kezei közelebb húznak, egy helyben tartva engem. Ajkai megérintik az enyémeket, nyelve megpróbál átjutni az ajkaimon, de elutasítom.
- Csókolj vissza, Lou – követeli.
- Nem – tolom el a mellkasánál.
- Mondd, hogy nem érzel ugyanúgy és elmegyek – arca centikre van az enyémtől, lélegzete forró az arcomon.
- Nem érzek úgy – mondom neki, fáj kimondani a szavakat, de el kell mennie.
- De igen, úgy érzel. Tudom, hogy igen – hangja kétségbeesett.
- Nem, Harry, és te sem érzel úgy. Nem gondolhatod azt, hogy bevettem ezt? – felelem, ő pedig elenged.
- Nem hiszed el, hogy szeretlek? – áll el a lélegzete.
- Természetesen nem, mit gondolsz, milyen hülye vagyok? – köpöm a szavakat, egy másodpercre engem néz, mielőtt kinyitja a száját és becsukja újra.
- Igazad van – mondja.
- Mi?
- Igazad van, nem érzek így. Nem szeretlek, csak hozzátettem az egész dolog drámaiságához – nevet fel kissé. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de ettől még őszintesége nem fáj kevésbé. Egy részem, hajlandó vagyok beismerni, hogy egy nagyobb részem, azt remélte, hogy valójában komolyan gondolta.
A falnak támaszkodva áll, miközben kisétálok a szobából, táskámmal a kezemben, ahogy elérem a lépcsőt.
- Louis, drágám, nem tudtam, hogy itt vagy! – mosolyodik el Karen a lépcső aljáról. Mosolya elhalványul, ahogy észreveszi szomorú állapotomat. – Jól vagy? Történt valami? – kérdezi.  Az aggodalom a hangjában nyilvánvaló.
- Nem, jól vagyok. Kizártak a szobámból tegnap este, és én…
- Karen – szólal meg Harry hangja mögülem.
- Harry! – mosolya kissé visszatér. – Ti ketten szeretnétek enni valamit, egy kis reggelit? Vagyis ebédet, dél van – mosolyodik el.
- Nem, köszönöm, éppen megyek vissza a kollégiumba – mondom neki.
- Én eszek – feleli Harry. Karen meglepettnek néz ki, ahogy rám pillant, aztán vissza Harryre.
- Oké, nagyszerű! A konyhában leszek! – mondja Harrynek. Miután Karen eltűnik, én az ajtó felé indulok.
- Hova mész? – ragadja meg a csuklómat. Egy másodpercre küzdök, mielőtt elengedi.
- A kollégiumba, ahogy azt az előbb mondtam.
- Sétálni fogsz?
- Mi bajod van? Úgy viselkedsz, mintha semmi sem történt volna, mintha nem is veszekedtünk volna az előbb, mintha nem csináltál volna semmit. Te komolyan elmebeteg vagy, és most az elmegyógyintézeti, gyógyszeres, kipárnázott szobás elmebetegségről beszélek. Szörnyű dolgokat mondasz nekem, aztán megpróbálsz felajánlani nekem egy fuvart? – nem tudok lépést tartani vele.
- Valójában nem mondtam neked semmi szörnyű dolgot, minden, amit mondtam, az annyi volt, hogy nem szeretlek, amiről azt állítod, hogy már tudtad. Másodszor pedig, nem ajánlottam fel egy fuvart, egyszerűen csak azt kérdeztem, hogy vissza fogsz-e sétálni – önelégült arckifejezésétől szédülök. Miért is jött akkor ide, hogy megtaláljon, ha nem érdeklem? Nincs jobb dolga, mint engem kínozni?
- Mit tettem? – kérdezem meg végre, már egy ideje meg akartam ezt kérdezni, de féltem a válaszától.
- Mi?
- Mit tettem, amiért megutáltál engem? Gyakorlatilag bármelyik lányt megkaphatod, akit akarsz, és te továbbra is az idődet vesztegeted, és az enyémet is, hogy új módokat találj arra, hogy bánts engem. Mi értelme van? Ennyire nem kedvelsz? – próbálom halkra venni a hangom, hogy Karen ne hallja meg.
- Nem, nem erről van szó. Én nem utállak, Louis. Csak egy könnyű célponttá tetted magad, ez az egész a játékról szól, nem igaz? – vigyorodik el. Mielőtt bármi mást mondhatna, Karen szólítja őt és megkérdezi, hogy kér-e uborkát a szendvicsére. A konyhába megy és válaszol neki, én pedig kisétálok az ajtón, ahogy hallom csizmájának hangját a kemény fapadlón.
Lesétálok az úton a buszmegállóhoz. Mostanában már olyan sok órát hagytam ki, talán a nap hátralévő részében is ezt teszem és szerzek egy autót. Szerencsére a busz perceken belül megérkezik, én pedig leghátul találok helyet.
„Ez az egész a játékról szól, nem igaz?” Szavai visszhangoznak a fejemben, miközben lehuppanok az ülésre. Visszagondolok arra, mit mondott Liam arról, ha összetörik a szíved, hogyha nem szereted azt a személyt, akkor nem törheti össze a szívedet. Harry többször is megtette, még akkor is, amikor azt hittem, nincs több darab, amit összetörhet, szeretem őt. Szeretem Harryt.