Chapter 93

Helló! :)

Tudom, hogy tegnapra vártátok az új fejezetet és hoztam is volna, csak egy kicsit máshogy alakult a napom, mint terveztem, ezért jelentkezem ma. Az előző vége azért annyira nem volt szörnyű, én kicsit már előrébb tartottam fejben, úgyhogy bocsi a kisebb pánikért, ha rosszabbra számítottatok :D Nem teng túl boldogságtól ez a rész, kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá. Szokás szerint jövőhéten érkezik a következő.
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 93

Amikor felébredek, beletelik néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, még mindig a kanapén vagyok.
- Harry? – kiáltom, kibogozva magamat a paplanból, majd a közös hálószobánkba sétálok, remélve, hogy odabent lesz. A szoba üres, és nincs válasz. Hol a fenében van?
Visszamegyek a nappaliba, aztán felkapom a telefonomat a kanapé hátsó részéről. Még mindig nincs üzenet tőle, és már reggel hét óra van. Felhívom őt, de a hangpostáját érem el, így leteszem. Elkezdek dühöngeni a konyhában, majd bekapcsolom a kávéfőzőt, mielőtt elindulok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzam. Szerencsém van, hogy időben ébredtem fel, mert elaludtam, miközben vártam Harryre tegnap este, és nem állítottam be az ébresztőmet. Soha nem felejtek el ébresztőt beállítani.
- Hol vagy? – mondom hangosan, aztán belépek a zuhanyzóba.
Miközben megszárítom a hajamat, átgondolom a lehetséges magyarázatokat a távollétére. Tegnap este azt hittem, csak fel akart zárkózni a munkájával, mivel sokat kell pótolnia, vagy lehet, hogy belefutott valakibe, akit ismer, és elrepült az idő. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy elment egy buliba, valahogy tudom, hogy ez az, ami történt. Aggódtam egy kis ideig, aggódtam, hogy talán balesete volt. Csak a gondolat is túlságosan fáj ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzak vele. De nem számít, milyen mentséget vagy történetet varázsolok elő a fejemben, tudom, hogy csinál valamit, amit kellene. Minden jó volt kettőnk között tegnap este, aztán elmegy, és nem alszik itthon?
Az egyik régi khaki nadrágomat veszem fel, és egy világoskék begombolt inget, nem vagyok olyan hangulatban, hogy kiöltözzek ma.
Mire a Vance-hoz érek, feldühödött vagyok. Ki a fenének képzeli magát, hogy egész éjszaka nem jön haza anélkül, hogy egyáltalán elmondaná nekem? Kimberly felemeli rám a szemöldökét, amikor elsétálok a fánkos asztal mellett anélkül, hogy elvennék egyet, de a legjobb hamis mosolyommal ajándékozom őt meg, majd az irodámba sétálok. A reggelem kábultan telik el, elolvasom, aztán ismét elolvasom ugyanazt az oldalt újra és újra anélkül, hogy bármelyik szót is felfognám.
Kopognak az ajtón, a szívem pedig megáll. Kétségbeesetten remélem, hogy Harry az, függetlenül attól, hogy mennyire dühös vagyok rá. Kimberly az.
- Akarsz ebédelni velem? – kérdezi édesen. Majdnem visszautasítom az ajánlatát, de itt ülni a barátom hollétén való megszállottsággal nem segít egy kicsit sem.
- Persze – mosolyodom el.
Elsétálunk egy saroknyit egy kis, kantin stílusú mexikói étteremhez. Mindketten didergünk, mire beérünk, így azt kéri Kimberly, hogy egy fűtőkészülékhez közel üljünk le. A kis asztal, amit kapunk, közvetlenül egy fűtőkészülék alatt van, szóval mindketten felemeljük a kezünket a levegőbe, hogy felmelegedjünk.
- Az időjárás könyörtelen – jelenti ki.
- Majdnem elfelejtettem, hogy milyen hideg az idő – mondom neki. Az évszak egybeolvadt, alig vettem észre, hogy elillant az ősz.
- Szóval… hogy állnak a dolgok Mr. Rosszfiúval? – kérdezi nevetve.
A felszolgáló kihozza a chips and salsa-nkat, mire megkordul a gyomrom. Többet nem hagyom ki a fánkomat.
- Nos… – vitatom, hogy megosszam-e vele a magánéletemet vagy ne. Nincs sok barátom, igazából egy se, kivéve Tristant, akit soha többé nem látok. Kimberly legalább tíz évvel idősebb nálam, és lehet, hogy van néhány jó rálátása a férfi agyra, valami, ami nekem bizonyára nincs. A plafonra bámulok, amely sörösüveg formájú fényekkel van borítva, majd veszek egy mély lélegzetet. – Nos, valójában nem vagyok biztos benne, hogyan állnak a dolgok pillanatnyilag. Tegnap rendben volt minden, de aztán egész éjszaka nem jött haza. Egész éjszaka. A második esténk volt a lakásban, ő pedig egyszerűen nem jött haza – magyarázom.
- Várj… várj… vissza. Oké, szóval ti ketten együtt éltek? – tátja el a száját.
- Igen… keddtől számítva – próbálok meg elmosolyodni.
- Oké, tehát egyszerűen nem ment haza tegnap este?
- Nem, azt mondta, hogy dolgoznia kell egy kicsit és elmegy a könyvtárba, de aztán nem jött haza.
- És nem gondolod, hogy megsérült vagy valami, igaz?
- Nem, tényleg nem – úgy érzem, valahogy tudnám, ha nem lenne jól, mintha össze lennénk kötve valamilyen módon, amiből azonnal érezném, ha meg lenne sérülve.
- Nem hívott?
- Nem. Még egy SMS-t sem küldött – ráncolom a homlokom.
- Én letépném a golyóit, ha a helyedben lennék. Ez elfogadhatatlan – jelenti ki.
- Az ételeitek hamarosan itt lesznek – mondja nekünk a felszolgáló, majd eltűnik, miután teletölti a poharamat vízzel.
- Komolyan gondolom, tisztáznod kell, hogy nem viselkedhet így, különben folyamatosan ezt fogja csinálni. Az a probléma a férfiakkal, hogy a szokás teremtményei, és ha engeded, hogy ez a szokása legyen, soha nem leszel képes megtörni. A kezdetektől tudnia kell, hogy nem fogsz beletörődni a szarságaiba. Szerencsés, hogy itt vagy neki te, és össze kell szednie a hülyeségeit – jelenti ki.
Valami a lelkesítő beszédével kapcsolatban több önbizalmat ad a haragomban. Dühösnek kellene lennem, le kellene „tépnem a golyóit”, ahogy Kimberly olyan finoman fogalmazott.
- Hogyan csináljam? – kérdezem, mire felnevet.
- Támadd le. Kivéve, ha átkozottul jó mentsége van, - amiben biztos vagyok, hogy most éppen ezt tervezi, - támadd le abban a másodpercben, hogy átsétál az ajtón. Megérdemled, hogy tiszteletben tartsanak, és ha ő nem tisztel téged, akkor vagy rá kell őt venned erre, vagy szakítanod kell vele.
- Úgy mondod, mintha olyan könnyű lenne – nevetek fel.
- Ó, távolról sem könnyű, de meg kell tenni – nevet velem.
Az ebéd többi részét Kimberly egyetemi életéből való történetekkel töltjük, és hogy milyen része volt egy szörnyű kapcsolatban. Szőke hajtincsei ide-oda lengnek, ahogy megrázza a fejét majdnem minden történet alatt. Azon találom magam, hogy annyira nevetek, hogy meg kell törölnöm a szemeim sarkát. Az étel finom, én pedig örülök, hogy kijöttem vele ebédelni ahelyett, hogy az irodámban duzzognék egyedül.
Meglátom Trevort a mosdó közelében az emeletünkön, visszafelé az irodámba.
- Helló, Louis – mosolyodik el.
- Helló, hogy vagy? – kérdezem udvariasan.
- Jól, borzasztóan hideg van odakint – feleli, mire bólintok. – Nagyszerűen nézel ma ki – teszi hozzá, majd elnéz. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem akarta kimondani hangosan. Elmosolyodom és megköszönöm neki, mielőtt bemegy a fürdőszobába, nyilvánvalóan zavarba jött.
Mire elmegyek, szó szerint semmivel sem haladtam, így hazaviszem magammal a kéziratot abban a reményben, hogy bepótolom a mai motivációm hiányát.
Amikor visszaérek a lakáshoz, Harry autója nincs a parkolóban. Dühöm visszatér, felhívom őt és leordítom a hangpostáján keresztül, amitől meglepő módon egy kicsit jobban érzem magam. Készítek magamnak egy gyors vacsorát, majd összekészítem a dolgaimat holnapra. Nem tudom elhinni, hogy holnap péntek, az esküvő szombaton lesz. Mi van, ha nem jön vissza addig? Vissza fog. Ugye? Körülnézek a lakásban, elragadó, ahogy van, úgy tűnik, vesztett a ragyogásából Harry hiányában.
Valahogyan jó adag munkával sikerül végeznem, és miközben elrakom a munkámat, az ajtó kinyílik. Harry keresztülbotladozik a nappalin, majd be a hálószobába egy szó nélkül. Hallom őt ledobni a csizmáit a padlóra és magát szidni, nagy valószínűséggel, amiért elesett. Átgondolom, amiket Kimberly mondott ma ebédnél, és minden gondolatomat összegyűjtöm, tetőpontjára növelve dühömet.
- Hol a fenében voltál?! – ordítom, ahogy belépek a szobába. Harryn nincs rajta a pólója, és éppen a nadrágját veszi le.
- Téged is jó látni – mossa össze a szavakat.
- Részeg vagy? – tátom el a számat.
- Talán – válaszolja, majd a padlóra dobja a nadrágját. Felhorkantok, aztán felveszem és nekidobom azt.
- Okkal van szennyestartónk – vetek egy haragos pillantást, mire felnevet. Nevet. – Még van merszed, Harry! Nem jössz haza egész éjszaka és a mai nap nagy részében anélkül, hogy egyáltalán felhívnál, aztán bebotladozol ide részegen és kinevetsz? – sikoltom.
- Ne kiabálj, gyilkos fejfájásom van – nyög fel, majd lefekszik az ágyra.
- Azt hiszed, ez vicces? Ez valami játék neked? Ha nem fogod komolyan venni a kapcsolatunkat, akkor miért kérdezted meg, hogy összeköltözöm-e veled?
- Nem akarok most erről beszélni. Túlreagálod, most pedig gyere ide, és engedd, hogy boldoggá tegyelek – szemei véreresek az alkohol mennyiségétől, amit elfogyasztott. Kinyújtja nekem a kezét egy hülye, részeg vigyorral elterülve tökéletes arcán.
- Nem, Harry. Komolyan mondom. Egyszerűen nem maradhatsz ki egész éjszaka, és még csak nem is adsz magyarázatot – felelem.
- Jézusom. Lenyugodnál a picsába? Nem vagy az anyám. Ne veszekedj velem, hanem gyere ide – ismétli meg.
- Kifelé – csattanok fel.
- Tessék? – ül fel. Most már figyel rám.
- Hallottál, kifelé. Nem leszek az a fiú, aki egész éjjel ül, várva a barátjára, hogy hazajöjjön. Azt vártam tőled, hogy legalább egy jó mentséget találsz ki, de még csak nem is próbálkoztál! Ezúttal ezt nem fogom megengedni, Harry, mindig túl könnyen megbocsátok neked. Ezúttal nem. Úgyhogy vagy megmagyarázod, vagy menj a fenébe – teszem karba a kezem. Büszke vagyok magamra, amiért nem engedtem neki.
- Amennyiben elfelejtetted volna, itt én vagyok az, aki a számlákat fizeti, szóval, ha bárki is elmegy. Az te leszel – mondja üres tekintettel.
Lepillantok a térdén lévő kezeire, ujjpercei ismét megsérültek és megszáradt vérrel vannak beborítva.
- Megint verekedésbe keveredtél? – kérdezem. Az agyam még mindig megpróbál kitalálni valamit, amint mondhatnék válaszul előző kijelentésére.
- Számít ez?
- Igen, Harry! Számít. Ez az, amit egész este csináltál? Emberekkel verekedtél? Nem is kellett dolgoznod, ugye? Vagy ez a munkád, embereket megverni?
- Mi? Nem, nem ez a munkám. Tudod, hogy mi az. Tényleg dolgoztam, aztán megzavartak – feleli, majd kezét végighúzza az arcán.
- Mivel?
- Semmivel. Jézusom. Mindig beleszólsz a dolgaimba – nyög fel.
- Mindig beleszólok a dolgaidba? Mit vártál, hogy mi történik, amikor bebotladoztál ide, miután nem voltál itthon egész éjszaka és nappal?! Válaszokra van szükségem, Harry. Elegem van belőle, hogy nem adod meg nekem őket.
Ő figyelmen kívül hagy engem, és áthúzza a fején a pólóját.
- Egész nap aggódtam, legalább felhívhattál volna. Nem is állítottam be az ébresztőmet mára, alig tudtam dolgozni és kész káosz voltam ma, miközben te ittál és Isten tudja, hogy mit csináltál és kivel – mondom neki. – Szórakozol a gyakornoki állásommal, ez pedig nincs rendben – teszem hozzá.
- A gyakornoki állásoddal? Úgy érted, azzal, amit az én apám szerzett neked? – köpi a szavakat. Ouch.
- Hihetetlen vagy.
- Csak mondom – von vállat.
Hogy lehet ez ugyanaz a személy, aki csupán két éjszakával ezelőtt a fülembe suttogta, hogy mennyire szeret, miközben azt gondolta, hogy alszom?
- Erre nem is fogok válaszolni, mert tudom, hogy ez az, amit akarsz. Veszekedni akarsz, de én ebbe nem megyek bele – megfogom az egyik pólómat, aztán kimegyek a szobából. Mielőtt kilépek, visszafordulok hozzá. – De hadd tisztázzam ezt, ha nem szeded össze magad… mondjuk most… elmegyek – felelem, majd a kanapéhoz indulok.
Megengedem, hogy néhány könnyet hullajtsak, mielőtt megtörlöm az arcomat és felveszem Harry régi Üvöltő szelek másolatát. Nem számít, mennyire nagyon vissza akarok menni oda és rávenni őt, hogy mindent magyarázzon meg nekem, hol volt, kivel volt, miért keveredett verekedésbe és kivel, kényszerítem magam, hogy a kanapén maradjak, mert az sokkal jobban zavarni fogja őt.