Sziasztok! :)
Sok fontos dolgot akarok mondani, úgyhogy legyen szíves ezt mindenki elolvasni!
Először is, nem tudom elhinni, hogy az első évad végéhez értünk, elképesztő. Közhely, de tényleg olyan, mintha tegnap kezdtem volna el, pedig már majdnem egy éve, ugyanis két nap múlva, vagyis 04. 05-én lesz pontosan egy éves a blog. Eredetileg akartam volna csinálni valami meglepetést ennek alkalmából, de pont úgy jött ki, hogy addigra vége is. Remélem, megértitek :') A fejezet édes és szörnyű is egyben. Talán jobb is, hogy ilyen a vége (meg fogjátok látni, amint elolvassátok), nem hiszem, hogy bárki is fel van készülve arra, ami majd a második évad elején fog jönni. De ennyit erről, mindent megláttok majd idejében :)
És akkor, hogy mi lesz ezután. Eredetileg úgy terveztem, hogy nem lesz szünet vagy hosszabb szünet a két évad között, ám úgy alakult, hogy érettségi előtt egy hónappal befejeződött a történet. Így viszont úgy döntöttem, hogy mégis lesz, mivel ez tényleg nagyon fontos, és most csak az érettségivel akarok foglalkozni. Szóval nagyjából egy hónap szünet lesz, az írásbelik után egy, max két héttel pedig jönni fog a második évad! Akkor már csak a szóbelikkel kell foglalkoznom, amikre nem kell minden, ellentétben az írásbelivel, úgyhogy egy kicsit több időm lesz. Remélem mindenki megérti, szerintem ti is hasonlóan tennétek. Ez után még egy bejegyzés lesz, amiben a második évad linkjét fogom hozni. Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, nem leszek elérhetetlen a szünet alatt sem! :)
Na, azt hiszem, mindent elmondtam, úgyhogy most már csak kellemes olvasást, ünnepeket és szünetet kívánok nektek! (Nekem pedig május 4-től lehet drukkolni! :D)
Ui.: Majdnem 100 feliratkozott, csodásak vagytok! ♥
Chapter 99
- Imádok hazajönni – jelentem be Harrynek, ahogy besétálunk a lakásba. Lélegzetem majdnem látható a fagyos nappaliban. – Kivéve, amikor kikapcsolod a fűtést – borzongok meg, mire felkuncog.
- Még mindig nem jöttem rá arra a dologra, túl high tech – védi meg magát, én pedig felnevetek.
- Hozok néhány takarót – mondom, miközben Harry megpróbálja megérteni a termosztátot.
Elveszem a takarót az ágyról és kettőt a szekrényből, mielőtt visszaviszem őket a kanapéhoz, aztán visszatérek a szobába, hogy átöltözzek az öltönyömből. Leveszem a cipőmet, a betonpadló pedig szintén fagyos. A komódhoz sietek, hogy kivegyem a legmelegebb pizsamát, amit találok, majd Harry besétál a szobába.
- Tessék, hadd adjak neked valamit – feleli, majd a szekrényhez megy, egy szürke kapucnis pulóvert kihúzva.
Elmosolyodom, megköszönve neki. Nem tudom, mi az, amit annyira szeretek Harry ruháinak hordásával kapcsolatban, majdnem olyan, mintha ez közelebb hozna minket egymáshoz. Natalie soha nem viselte egyik ruhámat sem, kivéve egyszer egy pulóvert, amikor a családjával kempingeztünk.
Úgy tűnik, Harry is szereti, amikor a ruháit hordom. Kéjvágyó szemekkel figyel engem, ahogy áthúzom a fejemen a pulóvert. Észreveszem őt küzdeni azzal, hogy levegye a nyakkendőt, így odamegyek, hogy segítsek neki. Csendben figyel, miközben kihúzom a nyaka körül a nyakkendőt, aztán leteszem azt, mielőtt megfogok egy pár zoknit. Felveszem a vastag, bolyhos lila zoknit, amit anyám adott nekem karácsonyra tavaly. Karácsonyig már csak három hét van hátra, kíváncsi vagyok, hogy anyám még mindig akarja-e, hogy hazamenjek. Azóta nem voltam otthon, hogy eljöttem a főiskolára.
- Mi az? – kuncog fel, és megpiszkálja a bokám felett lévő anyag golyócskáit.
- Zokni. Meleg zokni, hogy pontos legyek – nyújtom rá ki a nyelvem.
- Szép – ugrat, majd átöltözik melegítőbe és pulóverbe.
Mire visszaérünk a nappaliba, a lakás már jelentősen felmelegedett. Harry bekapcsolja a televíziót és lefekszik a kanapéra, a mellkasára húzva engem, aztán betakar minket a halom paplannal.
- Azon gondolkoztam, hogy mit fogsz csinálni karácsonykor? – kérdezem tőle idegesen. Nem tudom, miért vagyok szégyenlős amiatt, hogy a karácsonyról kérdezem őt, amikor már együtt lakunk.
- Ó, nos, jövő hétig várni akartam, hogy felhozzam, minden olyan kaotikus volt múlthéten, de mivel felhoztad… – mosolyodik el, arcán ugyanaz az idegesség van, amit én is érzek. – Hazamegyek az ünnepekre, és szeretném, ha velem jönnél?
- Haza? – vinnyogom.
- Angliába… az anyám házába – magyarázza a nyilvánvalót. – Megértem, ha nem akarsz, tudom, hogy ez nagy kérés és már összeköltöztél velem.
- Nem az, hogy nem akarok, csak… Nem tudom… – annak a gondolata, hogy egy másik országba menjek Harryvel, izgalmas, de rémisztő. Még soha nem is hagytam el Washingtont.
- Nem kell válaszolnod ma este, de hamarosan szólj, oké? Huszadikán fogok indulni – magyarázza.
- Az négy nappal a szülinapom előtt van – mondom neki. Ő hirtelen megmozdul, majd felemeli a fejemet.
- A szülinapod? Miért nem mondtad, hogy az ilyen hamar lesz? – kérdezi, a vád egyértelmű a hangjában.
- Nem tudom, nem igazán gondolkodtam ezen, azt hiszem. A szülinapok nem igazán nagy dolgok nekem – anyám régen minden erejét és energiáját a szülinapjaimba fektette, minden egyeset különlegessé téve, de az elmúlt néhány évben nem.
- Nos, mit szeretnél csinálni a szülinapodon?
- Semmit, talán elmehetünk vacsorázni? – nem akarok nagy ügyet csinálni ebből.
- Vacsora… Nem tudom, ez egy kicsit extravagáns, nem? – csipkelődik. Felkuncogok, mire megcsókolja a homlokomat.
Végül a kanapén alszunk el, aztán izzadva ébredek fel az éjszaka közepén. Felemelem magamat Harryről, majd leveszem a pulóvert, mielőtt elmegyek lejjebb venni a fűtést. A kis kék fény felvillan Harry telefonján a pultról, ami felkelti a kíváncsiságomat. Felemelem a telefonját, és végighúzom rajta az ujjamat. Három új üzenet. Tedd le a telefont, Louis.
Nincs okom, hogy átnézzem a mobilját, ez őrültség. Leteszem a telefont, aztán visszasétálok a kanapé felé, csakhogy megállít egy másik üzenet érkezésének rezgése.
Csak egy, csak egyre fogok rápillantani. Ez nem olyan őrültség, igaz? Tudom, hogy őrültség átnézni Harry üzeneteit, de úgy tűnik, nem tudom megállítani magamat.
*Hívj vissza, fasz.* Írja az üzenet. Jace neve van a kis képernyő tetején. Szörnyű ötlet volt elolvasni ezt az SMS-t. Egyáltalán nem juttatott el sehova, és most már bűntudatom van, amiért átnéztem Harry telefonját, mint egy őrült. Egyébként is, miért ír SMS-t Jace Harrynek?
- Lou? – Harry rekedtes hangjától megugrom, a telefon pedig kicsúszik a markomból. A padlóra esik, és egy csattanó hang hallatszik. – Mi volt ez? Mit csinálsz? – kérdezi a sötét szobán keresztül, az egyetlen fény a szereposztás a televízióból.
- Megszólalt a telefonod… és felkaptam – hazudom félig, majd a padlón mászkálok, hogy felvegyem a mobilt. A képernyőn most már van egy kis karcolás az oldala mentén. – És összetörtem a képernyőt – teszem hozzá.
- Csak gyere vissza az ágyba – nyög fel, aztán leteszem a telefont, és visszafekszem a kanapéra hozzá.
Másnap reggel arra ébredek fel, hogy Harry megpróbál kimozdulni alólam. A kanapé támlájához helyezkedem, hogy engedjem őt felkelni, majd elveszi a telefonját a pultról, mielőtt a fürdőszobába megy. Remélem nem túl dühös, amiért összetörtem a telefonját, ha nem lettem volna olyan kíváncsi, ez először is meg sem történik. Felkelek a kanapéról, aztán készítek egy adag kávét. Harry javaslata, hogy menjek vele Angliába, folyamatosan a fejemben jár. Máris olyan gyorsan léptünk tovább a kapcsolatunkban azzal, hogy összeköltöztünk ilyen fiatalon. Azonban szívesen találkoznék az anyukájával és látnám Angliát, főleg Harryvel.
- Mélyen a gondolataidban vagy? – szakít félbe Harry hangja.
- Nem… vagyis nagyjából – nevetek fel.
- Mivel kapcsolatban?
- A karácsonnyal.
- Mi van vele? Nem tudod kitalálni, hogy mit vegyél nekem? – nevet fel.
- Azt hiszem, fel fogom hívni anyámat, hátha meghívott volna karácsonyra. Rosszul érzem magam, ha legalább nem látom, tudod. Egyedül lesz – mondom neki.
- Megértem – ért egyet.
- Sajnálom a telefonodat.
- Semmi gond.
- Elolvastam egy SMS-t Jace-től – kotyogom ki. Nem akarok elrejteni dolgokat előle, nem számít, milyen kínosak a vallomások.
- Hogy mi?
- Rezgett, és megnéztem. Miért írt olyan későn egyébként?
- Mit olvastál? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.
- Egy üzenetet Jace-től – ismétlem meg.
- Mit írt? – szorítja össze az állkapcsát.
- Csak, hogy hívd őt vissza… – miért kezd egyre idegesebb lenni? Tudtam, hogy nem lesz éppen boldog, hogy megnéztem az SMS-ét, de túlreagálja.
- Ennyi? – csattan fel.
- Igen, Harry, mi mást írhatott volna? – kezdek bosszús lenni.
- Semmit… Csak nem szeretem, hogy átnézed a dolgaimat.
- Oké, nos, nem fogom még egyszer megtenni.
- Jó. Van egy kis dolgom ma, szóval el tudnád foglalni magad egy darabig?
- Mit kell csinálnod? – kérdezem, és azonnal meg is bánom.
- Jézusom, Louis, miért szólsz bele mindig mindenbe?! – emeli fel a hangját.
- Nem szólok bele mindig mindenbe, csak tudni akartam, hogy mit fogsz csinálni. Kapcsolatban vagyunk, egy elég komoly kapcsolatban, úgyhogy miért ne kérdezném meg, hogy hová mész?
- Egyszerűen nem tudod, mikor kell engedni a fenébe. Ez a te problémád. Nem kell minden elmondanom neked, akár együtt élünk, akár nem! Ha tudtam volna, hogy ezt a szart kezded el ma velem, elmentem volna, mielőtt egyáltalán felébredtél volna – csattan fel.
- Wow – ez minden, amit válaszolok, mielőtt kiviharzok, Harryvel a nyakamban.
- Wow mi?
- Tudnom kellett volna, hogy a tegnap este túl jó volt, hogy igaz legyen.
- Tessék? – gúnyolódik.
- Olyan jól éreztük magunkat, most az egyszer nem voltál seggfej, de felébredtél ma, és bamm! Megint bunkó vagy! – körbejárkálok a szobában összeszedve Harry piszkos ruháit a padlóról.
- Elfelejtetted azt a részt, hogy átnézted a telefonomat.
- Oké, sajnálom, hogy azt csináltam, de ez őszintén nem olyan nagy dolog. Ha van valami rajta, amit nem akarsz, hogy lássak, akkor itt nagyobb probléma van! – kiabálom, majd a ruhákat a szennyes tartóba teszem.
- Nem, Lewis, te vagy a probléma. Mindig bolhából elefántot csinálsz!
- Miért verekedtél Zaynnel?
- Nem csináljuk most ezt – feleli hűvös hangon.
- Akkor mikor, Harry? Miért nem mondod el? Hogyan kellene bíznom benned, ha eltitkolsz dolgokat előlem? Van ennek valami köze Jace-hez? – kérdezem, mire orrlyukai kitágulnak. Végighúzza az arcán kezeit, aztán beletúr a hajába, egyenesen felfelé állva hagyva azt.
- Nem tudom, hogy egyszerűen miért nem tudsz soha a saját rohadt dolgoddal törődni – morogja, és kisétál a szobából. Másodpercekkel később hallom a bejárati ajtót becsapódni, majd letörlöm az arcomról a dühös könnyeket.
Harry reakciója arra, hogy Jace-ről kérdeztem, az egész idő alatt szétrágja a gyomromat, amíg kitakarítom a lakást. Túlreagálta, van valami, amit nem mond el nekem, és nem értem, miért. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ennek semmi köze hozzám, de ennek egyszerűen nincs értelme, miért lesz tőle olyan ideges Harry. Tudtam attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam Jace-szel, hogy van benne valami, amit nem kedvelek. Ha Harry nem ad nekem válaszokat, egy másik forráshoz kell fordulnom. Kinézek az ablakon, és figyelem, ahogy Harry autója kikanyarodik a parkolóból, mielőtt megfogom a telefonomat. Az új forrásom első csörgésre felveszi.
- Zayn? Itt Louis – mondom a telefonba.
- Igen… tudom.
- Oké… nos, azon gondolkoztam, hogy kérdezhetek-e tőled valamit? – hangom halkabban jön ki, mint amennyire akartam.
- Uhmm… hol van Harry? – kérdezi. Gyanítom, hogy neheztel rám egy kicsit, amiért elhajtottam őt, miután olyan kedves volt hozzám.
- Nincs itt.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…
- Miért verekedett veled Harry? – kérdezem, mielőtt befejezné.
- Sajnálom, Louis, mennem kell – feleli, aztán megszakítja a hívást.
Mi a fene? Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy el fogja mondani, de ez sem az a reakció volt, amire számítottam. Kíváncsiságom most már jobban tetőzik, mint korábban, bosszúságom pedig olyan magasan van, mint valaha. Ismét megpróbálom felhívni Harryt, de természetesen nem veszi fel. Miért reagálna Zayn így? Mintha majdnem… félt volna, hogy elmondja nekem? Talán tévedtem, és ennek van köze hozzám? Nem tudom, hogy vagy miért, de ennek semmi értelme. Teszek egy lépést hátra és újraértékelem a helyzetet, túlreagálom? Harry kétségbeesett arckifejezése, amikor Jace-ről kérdeztem, játszódik újra a fejemben, és tudom, hogy nem. Lezuhanyozom, hogy megnyugtassam az idegeimet és az agyamat, de ez nem működik, a gyomorszájamban lévő érzés arra ösztökél, hogy egy másik opciót találjak ki. Amikor kijövök a zuhanyzóból, megszárítom a hajamat és felöltözöm, míg eldöntöm, mit csináljak ezután.
Egy kicsit úgy érzem magam, mint Miss Havisham a Szép reményekben, tervezve és mesterkedve. Soha nem törődtem a karakterével, de most azon találom magam, hogy kissé hozzá viszonyítom magam, most már látom, hogyan tud rávenni a szerelem arra, hogy olyan dolgokat csinálj, amiket általában nem tennél meg, megszállottá válsz és egy kicsit őrültté is. A tervem valójában egyáltalán nem olyan őrült vagy majdnem olyan drámai, mint amilyennek a fejemben tűnik. Minden, amit tervezek csinálni az az, hogy megkeresem Steph-et vagy Tristant és megkérdezem az egyiküket, hogy tudják-e, Harry és Zayn miért keveredett verekedésbe, és meglátom, mit tudnak Jace-ről. Az egyetlen dolog, ami őrültté teszi ezt az az, hogy Harry meg fog őrülni, amint rájön, hogy felhívtam Zaynt és elmentem Steph-hez vagy Tristanhoz. Most, hogy belegondolok, Harry nem is vitt egyik barátja közelébe sem, amióta összeköltöztünk, ami feltételezem, azért van, mert egyikük sem tud valójában a mi együttélési megegyezésünkről. Kíváncsi vagyok, hogy Steph és Tristan végül megoldották-e a problémáikat, remélem igen.
Mire elhagyom a lakást, a gondolataim összekuszálódtak, és végül a telefonomat a pulton hagyom.
Elkezd havazni, amint az autópályára kanyarodok, így több mint harminc percbe telik, hogy a kollégiumhoz jussak. Ugyanúgy néz ki, ahogy emlékszem, persze hogy igen, csak egy hét telt el, mióta eljöttem. Sokkal hosszabbnak tűnik. Figyelmen kívül hagyom a goromba bámulást a szőkített hajú lánytól a folyosóról, aki egyszer Harryre kiabált, amiért kiöntötte a vodkát az ajtaja előtt. Az első éjszaka, amit Harry a szobámban töltött velem, olyan távolinak tűnik, nincs értelme az időnek, mióta találkoztam Harryvel. Nincs válasz, amikor kopogok a régi ajtómon. Természetesen Tristan nincs itt, sosincs itt. Legtöbb idejét Steph lakásában tölti, nekem pedig fogalmam sincs, hogy az hol van. Még ha tudnám is, elmennék oda?
Éppen mikor azon vagyok, hogy feladjam radikális döntésemet, miszerint gyakorlatilag titokban követem a régi szobatársamat, elhajtok a Blind Bob’s mellett, a motoros bár, ahova Tristannal mentem. Amint felismerem Niall autóját a parkolóban, bekanyarodok. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt kiszállok a kocsimból, a hideg levegő égeti az orrlyukaimat. Az elől lévő nő rám mosolyodik, amikor belépek, és megkönnyebbülök, mikor meglátom Steph vörös haját a terem túloldaláról. Ha csak tudtam volna, mi fog következni.
VÉGE.
- Még mindig nem jöttem rá arra a dologra, túl high tech – védi meg magát, én pedig felnevetek.
- Hozok néhány takarót – mondom, miközben Harry megpróbálja megérteni a termosztátot.
Elveszem a takarót az ágyról és kettőt a szekrényből, mielőtt visszaviszem őket a kanapéhoz, aztán visszatérek a szobába, hogy átöltözzek az öltönyömből. Leveszem a cipőmet, a betonpadló pedig szintén fagyos. A komódhoz sietek, hogy kivegyem a legmelegebb pizsamát, amit találok, majd Harry besétál a szobába.
- Tessék, hadd adjak neked valamit – feleli, majd a szekrényhez megy, egy szürke kapucnis pulóvert kihúzva.
Elmosolyodom, megköszönve neki. Nem tudom, mi az, amit annyira szeretek Harry ruháinak hordásával kapcsolatban, majdnem olyan, mintha ez közelebb hozna minket egymáshoz. Natalie soha nem viselte egyik ruhámat sem, kivéve egyszer egy pulóvert, amikor a családjával kempingeztünk.
Úgy tűnik, Harry is szereti, amikor a ruháit hordom. Kéjvágyó szemekkel figyel engem, ahogy áthúzom a fejemen a pulóvert. Észreveszem őt küzdeni azzal, hogy levegye a nyakkendőt, így odamegyek, hogy segítsek neki. Csendben figyel, miközben kihúzom a nyaka körül a nyakkendőt, aztán leteszem azt, mielőtt megfogok egy pár zoknit. Felveszem a vastag, bolyhos lila zoknit, amit anyám adott nekem karácsonyra tavaly. Karácsonyig már csak három hét van hátra, kíváncsi vagyok, hogy anyám még mindig akarja-e, hogy hazamenjek. Azóta nem voltam otthon, hogy eljöttem a főiskolára.
- Mi az? – kuncog fel, és megpiszkálja a bokám felett lévő anyag golyócskáit.
- Zokni. Meleg zokni, hogy pontos legyek – nyújtom rá ki a nyelvem.
- Szép – ugrat, majd átöltözik melegítőbe és pulóverbe.
Mire visszaérünk a nappaliba, a lakás már jelentősen felmelegedett. Harry bekapcsolja a televíziót és lefekszik a kanapéra, a mellkasára húzva engem, aztán betakar minket a halom paplannal.
- Azon gondolkoztam, hogy mit fogsz csinálni karácsonykor? – kérdezem tőle idegesen. Nem tudom, miért vagyok szégyenlős amiatt, hogy a karácsonyról kérdezem őt, amikor már együtt lakunk.
- Ó, nos, jövő hétig várni akartam, hogy felhozzam, minden olyan kaotikus volt múlthéten, de mivel felhoztad… – mosolyodik el, arcán ugyanaz az idegesség van, amit én is érzek. – Hazamegyek az ünnepekre, és szeretném, ha velem jönnél?
- Haza? – vinnyogom.
- Angliába… az anyám házába – magyarázza a nyilvánvalót. – Megértem, ha nem akarsz, tudom, hogy ez nagy kérés és már összeköltöztél velem.
- Nem az, hogy nem akarok, csak… Nem tudom… – annak a gondolata, hogy egy másik országba menjek Harryvel, izgalmas, de rémisztő. Még soha nem is hagytam el Washingtont.
- Nem kell válaszolnod ma este, de hamarosan szólj, oké? Huszadikán fogok indulni – magyarázza.
- Az négy nappal a szülinapom előtt van – mondom neki. Ő hirtelen megmozdul, majd felemeli a fejemet.
- A szülinapod? Miért nem mondtad, hogy az ilyen hamar lesz? – kérdezi, a vád egyértelmű a hangjában.
- Nem tudom, nem igazán gondolkodtam ezen, azt hiszem. A szülinapok nem igazán nagy dolgok nekem – anyám régen minden erejét és energiáját a szülinapjaimba fektette, minden egyeset különlegessé téve, de az elmúlt néhány évben nem.
- Nos, mit szeretnél csinálni a szülinapodon?
- Semmit, talán elmehetünk vacsorázni? – nem akarok nagy ügyet csinálni ebből.
- Vacsora… Nem tudom, ez egy kicsit extravagáns, nem? – csipkelődik. Felkuncogok, mire megcsókolja a homlokomat.
Végül a kanapén alszunk el, aztán izzadva ébredek fel az éjszaka közepén. Felemelem magamat Harryről, majd leveszem a pulóvert, mielőtt elmegyek lejjebb venni a fűtést. A kis kék fény felvillan Harry telefonján a pultról, ami felkelti a kíváncsiságomat. Felemelem a telefonját, és végighúzom rajta az ujjamat. Három új üzenet. Tedd le a telefont, Louis.
Nincs okom, hogy átnézzem a mobilját, ez őrültség. Leteszem a telefont, aztán visszasétálok a kanapé felé, csakhogy megállít egy másik üzenet érkezésének rezgése.
Csak egy, csak egyre fogok rápillantani. Ez nem olyan őrültség, igaz? Tudom, hogy őrültség átnézni Harry üzeneteit, de úgy tűnik, nem tudom megállítani magamat.
*Hívj vissza, fasz.* Írja az üzenet. Jace neve van a kis képernyő tetején. Szörnyű ötlet volt elolvasni ezt az SMS-t. Egyáltalán nem juttatott el sehova, és most már bűntudatom van, amiért átnéztem Harry telefonját, mint egy őrült. Egyébként is, miért ír SMS-t Jace Harrynek?
- Lou? – Harry rekedtes hangjától megugrom, a telefon pedig kicsúszik a markomból. A padlóra esik, és egy csattanó hang hallatszik. – Mi volt ez? Mit csinálsz? – kérdezi a sötét szobán keresztül, az egyetlen fény a szereposztás a televízióból.
- Megszólalt a telefonod… és felkaptam – hazudom félig, majd a padlón mászkálok, hogy felvegyem a mobilt. A képernyőn most már van egy kis karcolás az oldala mentén. – És összetörtem a képernyőt – teszem hozzá.
- Csak gyere vissza az ágyba – nyög fel, aztán leteszem a telefont, és visszafekszem a kanapéra hozzá.
Másnap reggel arra ébredek fel, hogy Harry megpróbál kimozdulni alólam. A kanapé támlájához helyezkedem, hogy engedjem őt felkelni, majd elveszi a telefonját a pultról, mielőtt a fürdőszobába megy. Remélem nem túl dühös, amiért összetörtem a telefonját, ha nem lettem volna olyan kíváncsi, ez először is meg sem történik. Felkelek a kanapéról, aztán készítek egy adag kávét. Harry javaslata, hogy menjek vele Angliába, folyamatosan a fejemben jár. Máris olyan gyorsan léptünk tovább a kapcsolatunkban azzal, hogy összeköltöztünk ilyen fiatalon. Azonban szívesen találkoznék az anyukájával és látnám Angliát, főleg Harryvel.
- Mélyen a gondolataidban vagy? – szakít félbe Harry hangja.
- Nem… vagyis nagyjából – nevetek fel.
- Mivel kapcsolatban?
- A karácsonnyal.
- Mi van vele? Nem tudod kitalálni, hogy mit vegyél nekem? – nevet fel.
- Azt hiszem, fel fogom hívni anyámat, hátha meghívott volna karácsonyra. Rosszul érzem magam, ha legalább nem látom, tudod. Egyedül lesz – mondom neki.
- Megértem – ért egyet.
- Sajnálom a telefonodat.
- Semmi gond.
- Elolvastam egy SMS-t Jace-től – kotyogom ki. Nem akarok elrejteni dolgokat előle, nem számít, milyen kínosak a vallomások.
- Hogy mi?
- Rezgett, és megnéztem. Miért írt olyan későn egyébként?
- Mit olvastál? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.
- Egy üzenetet Jace-től – ismétlem meg.
- Mit írt? – szorítja össze az állkapcsát.
- Csak, hogy hívd őt vissza… – miért kezd egyre idegesebb lenni? Tudtam, hogy nem lesz éppen boldog, hogy megnéztem az SMS-ét, de túlreagálja.
- Ennyi? – csattan fel.
- Igen, Harry, mi mást írhatott volna? – kezdek bosszús lenni.
- Semmit… Csak nem szeretem, hogy átnézed a dolgaimat.
- Oké, nos, nem fogom még egyszer megtenni.
- Jó. Van egy kis dolgom ma, szóval el tudnád foglalni magad egy darabig?
- Mit kell csinálnod? – kérdezem, és azonnal meg is bánom.
- Jézusom, Louis, miért szólsz bele mindig mindenbe?! – emeli fel a hangját.
- Nem szólok bele mindig mindenbe, csak tudni akartam, hogy mit fogsz csinálni. Kapcsolatban vagyunk, egy elég komoly kapcsolatban, úgyhogy miért ne kérdezném meg, hogy hová mész?
- Egyszerűen nem tudod, mikor kell engedni a fenébe. Ez a te problémád. Nem kell minden elmondanom neked, akár együtt élünk, akár nem! Ha tudtam volna, hogy ezt a szart kezded el ma velem, elmentem volna, mielőtt egyáltalán felébredtél volna – csattan fel.
- Wow – ez minden, amit válaszolok, mielőtt kiviharzok, Harryvel a nyakamban.
- Wow mi?
- Tudnom kellett volna, hogy a tegnap este túl jó volt, hogy igaz legyen.
- Tessék? – gúnyolódik.
- Olyan jól éreztük magunkat, most az egyszer nem voltál seggfej, de felébredtél ma, és bamm! Megint bunkó vagy! – körbejárkálok a szobában összeszedve Harry piszkos ruháit a padlóról.
- Elfelejtetted azt a részt, hogy átnézted a telefonomat.
- Oké, sajnálom, hogy azt csináltam, de ez őszintén nem olyan nagy dolog. Ha van valami rajta, amit nem akarsz, hogy lássak, akkor itt nagyobb probléma van! – kiabálom, majd a ruhákat a szennyes tartóba teszem.
- Nem, Lewis, te vagy a probléma. Mindig bolhából elefántot csinálsz!
- Miért verekedtél Zaynnel?
- Nem csináljuk most ezt – feleli hűvös hangon.
- Akkor mikor, Harry? Miért nem mondod el? Hogyan kellene bíznom benned, ha eltitkolsz dolgokat előlem? Van ennek valami köze Jace-hez? – kérdezem, mire orrlyukai kitágulnak. Végighúzza az arcán kezeit, aztán beletúr a hajába, egyenesen felfelé állva hagyva azt.
- Nem tudom, hogy egyszerűen miért nem tudsz soha a saját rohadt dolgoddal törődni – morogja, és kisétál a szobából. Másodpercekkel később hallom a bejárati ajtót becsapódni, majd letörlöm az arcomról a dühös könnyeket.
Harry reakciója arra, hogy Jace-ről kérdeztem, az egész idő alatt szétrágja a gyomromat, amíg kitakarítom a lakást. Túlreagálta, van valami, amit nem mond el nekem, és nem értem, miért. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ennek semmi köze hozzám, de ennek egyszerűen nincs értelme, miért lesz tőle olyan ideges Harry. Tudtam attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam Jace-szel, hogy van benne valami, amit nem kedvelek. Ha Harry nem ad nekem válaszokat, egy másik forráshoz kell fordulnom. Kinézek az ablakon, és figyelem, ahogy Harry autója kikanyarodik a parkolóból, mielőtt megfogom a telefonomat. Az új forrásom első csörgésre felveszi.
- Zayn? Itt Louis – mondom a telefonba.
- Igen… tudom.
- Oké… nos, azon gondolkoztam, hogy kérdezhetek-e tőled valamit? – hangom halkabban jön ki, mint amennyire akartam.
- Uhmm… hol van Harry? – kérdezi. Gyanítom, hogy neheztel rám egy kicsit, amiért elhajtottam őt, miután olyan kedves volt hozzám.
- Nincs itt.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…
- Miért verekedett veled Harry? – kérdezem, mielőtt befejezné.
- Sajnálom, Louis, mennem kell – feleli, aztán megszakítja a hívást.
Mi a fene? Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy el fogja mondani, de ez sem az a reakció volt, amire számítottam. Kíváncsiságom most már jobban tetőzik, mint korábban, bosszúságom pedig olyan magasan van, mint valaha. Ismét megpróbálom felhívni Harryt, de természetesen nem veszi fel. Miért reagálna Zayn így? Mintha majdnem… félt volna, hogy elmondja nekem? Talán tévedtem, és ennek van köze hozzám? Nem tudom, hogy vagy miért, de ennek semmi értelme. Teszek egy lépést hátra és újraértékelem a helyzetet, túlreagálom? Harry kétségbeesett arckifejezése, amikor Jace-ről kérdeztem, játszódik újra a fejemben, és tudom, hogy nem. Lezuhanyozom, hogy megnyugtassam az idegeimet és az agyamat, de ez nem működik, a gyomorszájamban lévő érzés arra ösztökél, hogy egy másik opciót találjak ki. Amikor kijövök a zuhanyzóból, megszárítom a hajamat és felöltözöm, míg eldöntöm, mit csináljak ezután.
Egy kicsit úgy érzem magam, mint Miss Havisham a Szép reményekben, tervezve és mesterkedve. Soha nem törődtem a karakterével, de most azon találom magam, hogy kissé hozzá viszonyítom magam, most már látom, hogyan tud rávenni a szerelem arra, hogy olyan dolgokat csinálj, amiket általában nem tennél meg, megszállottá válsz és egy kicsit őrültté is. A tervem valójában egyáltalán nem olyan őrült vagy majdnem olyan drámai, mint amilyennek a fejemben tűnik. Minden, amit tervezek csinálni az az, hogy megkeresem Steph-et vagy Tristant és megkérdezem az egyiküket, hogy tudják-e, Harry és Zayn miért keveredett verekedésbe, és meglátom, mit tudnak Jace-ről. Az egyetlen dolog, ami őrültté teszi ezt az az, hogy Harry meg fog őrülni, amint rájön, hogy felhívtam Zaynt és elmentem Steph-hez vagy Tristanhoz. Most, hogy belegondolok, Harry nem is vitt egyik barátja közelébe sem, amióta összeköltöztünk, ami feltételezem, azért van, mert egyikük sem tud valójában a mi együttélési megegyezésünkről. Kíváncsi vagyok, hogy Steph és Tristan végül megoldották-e a problémáikat, remélem igen.
Mire elhagyom a lakást, a gondolataim összekuszálódtak, és végül a telefonomat a pulton hagyom.
Elkezd havazni, amint az autópályára kanyarodok, így több mint harminc percbe telik, hogy a kollégiumhoz jussak. Ugyanúgy néz ki, ahogy emlékszem, persze hogy igen, csak egy hét telt el, mióta eljöttem. Sokkal hosszabbnak tűnik. Figyelmen kívül hagyom a goromba bámulást a szőkített hajú lánytól a folyosóról, aki egyszer Harryre kiabált, amiért kiöntötte a vodkát az ajtaja előtt. Az első éjszaka, amit Harry a szobámban töltött velem, olyan távolinak tűnik, nincs értelme az időnek, mióta találkoztam Harryvel. Nincs válasz, amikor kopogok a régi ajtómon. Természetesen Tristan nincs itt, sosincs itt. Legtöbb idejét Steph lakásában tölti, nekem pedig fogalmam sincs, hogy az hol van. Még ha tudnám is, elmennék oda?
Éppen mikor azon vagyok, hogy feladjam radikális döntésemet, miszerint gyakorlatilag titokban követem a régi szobatársamat, elhajtok a Blind Bob’s mellett, a motoros bár, ahova Tristannal mentem. Amint felismerem Niall autóját a parkolóban, bekanyarodok. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt kiszállok a kocsimból, a hideg levegő égeti az orrlyukaimat. Az elől lévő nő rám mosolyodik, amikor belépek, és megkönnyebbülök, mikor meglátom Steph vörös haját a terem túloldaláról. Ha csak tudtam volna, mi fog következni.
VÉGE.