Chapter 95

Helló! :)

Megint csak hihetetlen, hogy lett még ma időm a frissítésre (utálom ezt az évet), az irodalom tételek és az üzleti tanulás közben ez képtelenségnek tűnt :'D De szerencsére megoldottam, úgyhogy itt is van. Ha hiányoltátok volna a drámát, akkor most megkapjátok, ebben és még a következőben is lesz elegendő, de többet nem is mondok. Kíváncsi leszek a véleményeitekre, jövőhéten pedig hozom az újat. Jaj, és még egy dolog. Tudom, hogy kicsit messze van, de időben akarok szólni :D Ha egyszer elérjük a 100.000 kattintást és esetleg lemaradnék róla, valaki, aki pont elkapja, leprintscreenelné nekem? Csak szeretném, ha lenne erről egy emlékem :) Millió csók és ölelés előre is, ha valaki megteszi majd ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 95

- Ehetek most már? – kérdezi Harry, mire felemelem a fejemet. Nem mozdultunk a helyünkről a széken legalább harminc perce.
- Igen – ajándékozom meg egy gyenge mosollyal és kimászom az öléből, de visszahúz.
- Azt nem mondtam, hogy kelj fel, csak csúsztasd át a tányéromat – mosolyodik el.
Van egy olyan érzésem, hogy Harry nem akarja tovább megbeszélni a vallomását, így elé teszem a tányérját, majd átnyúlok a kis asztalon az enyémért. Még mindig szédülök ettől az új információtól, és most már egy kicsit kellemetlenül érzem magam amiatt, hogy reggel elmegyünk az esküvőre.
- Sokkal jobb szakács vagy, mint vártam, remélem, tudod, hogy most már elvárom, hogy gyakran főzz – mondom neki, miközben az utolsó falatot kapom be.
- Majd meglátjuk – feleli teli szájjal. – Még mindig dühös vagy? – kérdezi, miután bepakolok a mosogatógépbe.
- Nem igazán, még mindig nem vagyok boldog amiatt, hogy egész éjjel nem jöttél haza, és még mindig tudni akarom, hogy kivel verekedtél és miért – felelem. Kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de megállítom őt. – De nem ma este – teszem hozzá. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is több dolgot tudna kezelni ma este.
- Oké – mondja lágyan. Aggodalom villan fel a szemeiben, de úgy döntök, hogy hagyom.
- Ó, és nem értékeltem, hogy az arcomba dobtad a gyakornoki állásomat. Az tényleg megbántotta az érzéseimet.
- Tudom, ezért mondtam – válaszolja egy kicsit túl őszintén.
- Pontosan ezért nem tetszik.
- Sajnálom.
- Ne csináld újra, oké? – mondom neki, mire bólint. – Kimerült vagyok – nyögök fel egy kis kísérletet téve arra, hogy megváltoztassam a témát.
- Én is. Feküdjünk le az este további részére. Úgy hagytam a villanyt.
- Nekem kellene azt csinálnom – nézek rá mogorván.
- Egyszerűen nekem adhatod érte a pénzt… ha szeretnéd.
- Szeretném. Nem vagyok hajlandó itt lakni és nem fizetni semmit – emlékeztetem őt.
- Tudom… tudom – forgatja a szemét, majd leül mellém az ágyra.
- Mikor indulunk holnap az esküvőre? – bámulok a falra.
- Amikor kedvünk van hozzá.
- Háromkor kezdődik, szóval szerintem kettőkor ott kellene lennünk – magyarázom.
- Egy órával hamarabb? – nyafog, mire bólintok. – Nem tudom, miért ragaszkodsz… – mondja, de félbeszakítja őt a telefonom csörgése. A tekintet Harry arcán, miközben áthajol, hogy megfogja, azonnal elmondja nekem, hogy ki az. – Miért hív? – förmed rám.
- Nem tudom, Harry, de azt hiszem, fel kellene vennem – veszem el a telefonomat a kezéből. – Natalie? – hangom lágy és remegő, ahogy Harry haragos tekintettel figyel.
- Szia, Louis, sajnálom, hogy egy péntek este hívlak, de… nos… – pánikba esettnek hangzik.
- Mi az? – erőltetem, több időt vesz igénybe, mint a szükséges, hogy stresszes helyzeteket magyarázzon el.
Amikor átnézek Harryre, azt tátogja, hogy „hangosítsd ki”. A szememet forgatom, de kihangosítom Natalie-t, így Harry tud hallgatózni.
- Anyukád kapott egy hívást a kollégiumi felügyelőtől, hogy kifizették a végszámládat a szobáért, szóval tudja, hogy kiköltöztél. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hogy hol laksz most, ami az igazság, de nem hajlandó hinni nekem, és most oda tart.
- Idejön? A kampuszra?
- Igen, azt hiszem, nem tudom, de azt mondta, hogy meg fog találni téged, és nagyon dühös. Csak figyelmeztetni akartalak, tudod, hogy odamegy.
- Nem tudom elhinni! – kiáltom a telefonba, aztán megköszönöm Natalie-nak, mielőtt lerakom a telefont. – Nagyszerű… idejön most az anyám. Milyen kiváló módja annak, hogy eltöltsük a ma estét – dőlök hátra az ágyon.
- Nem fog megtalálni téged. Senki sem tudja, hogy hol lakunk – biztosít engem, majd elhúzza a frufrumat a homlokomról.
- Talán nem talál meg, de biztosan minden egyes embert meg fog kérdezni, akit lát, és egy nagy jelenetet fog rendezni – takarom el arcomat a kezeimmel. – Csak el kellene mennem megkeresni őt.
- Vagy felhívhatod őt és megadhatod neki a címünket, hadd jöjjön ide. A te területedre, így te leszel fölényben – ajánlja.
- Rendben vagy ezzel? – mozdítom el kezeimet az arcomtól.
- Persze, ő az anyád, Louis.
- Felhívom – határozom el, aztán tárcsázom őt.
Nem mondok el neki semmilyen részletet a lakásról, vagy arról, hogy hol élek, csak a címet adom meg neki, majd bontom a vonalat.
- Még mindig félórányira van – sóhajtok fel, és kimászom az ágyból, hogy rendet rakjak.
- A lakás már tiszta. Alig érintettünk meg bármit is – feleli Harry.
- Tudom, de ettől jobban érzem magam.
Miután összehajtottam és elraktam néhány ruhadarabot, amik a földön voltak, meggyújtok egy gyertyát a nappaliban, aztán az asztalnál várok az anyámra, hogy megjelenjen. Nem kellene olyan idegesnek lennem, mint amilyen vagyok, mert felnőtt vagyok és meg tudom hozni a saját döntéseimet, de ismerem őt, és meg fog őrülni. Már amúgy is túlságosan érzelmes vagyok a kis bepillantástól Harry múltjába, amit kaptam egy órával ezelőtt, és nem tudom, hogy megvan-e bennem az erő, hogy veszekedjek az anyámmal ma este. Örülök, hogy csak nyolc óra van, így remélhetőleg nem fog sokáig maradni, mi pedig elég korán lefeküdhetünk, hogy ne legyünk fáradtak holnap az esküvőn.
- Akarod, hogy itt legyek veled, vagy adjak nektek egy kis időt, hogy megbeszéljetek mindent? – kérdezi Harry.
- Azt hiszem, kellene egy kis idő szemtől szembe – mondom neki. Amennyire akarom, hogy mellettem legyen Harry, hogy harcoljon az anyámmal velem együtt, tudom, hogy a jelenléte rosszabbá fogja tenni a dolgokat. – Várj… most jutott eszembe valami, amit Natalie mondott. Azt mondta, hogy kifizették a végszámlámat a szobámért – nézek rá kérdő tekintettel.
- Igen… és?
- Te fizetted ki, ugye?! – kiáltom félig. Nem igazán dühből, csak meglepődésből és bosszúságból.
- És… – von vállat Harry.
- Harry! Abba kell hagynod, hogy pénzt költesz rám, ettől kellemetlenül érzem magam.
- Nem értem, mi olyan nagy dolog ebben. Nem volt olyan sok – vitatkozik.
- Mi vagy te, titokban gazdag vagy valami? Drogot árulsz? – nevetek fel félig.
- Nem, csak sok pénzt keresek, és nem költöm el. Tavaly egész végig ingyen éltem itt, miközben dolgoztam, szóval a fizetésem csak folyamatosan felhalmozódott. Sosem volt igazán semmim, amire pénzt költhettem volna… de most van, és szeretem csinálni, úgyhogy ne vessz velem ezen össze – mosolyodik el.
- Szerencséd van, hogy az anyám úton van, és csak az egyikőtökkel van időm harcolni – ugratom, mire felkuncog.
Nem tetszik, hogy Harry rám költi a pénzét, de nem akarok most ezen veszekedni vele, és meg tudom mondani, hogy van valamilyen furcsa élvezete abból, hogy ezt csinálja.
Néhány perccel később kopognak… illetve verik az ajtót.
- Közvetlenül a másik szobában leszek. Szeretlek – feleli Harry, majd egy gyors csókot ad, mielőtt elhagyja a szobát.
Olyan nagy levegőt veszek, amilyet csak tudok, hogy megtöltsem a tüdőmet, aztán kinyitom az ajtót. Az anyám hátborzongatóan tökéletesen néz ki, mint mindig. Semmi jele elkenődésnek erősen kifestett szemei körül, vörös rúzsa sima és selymes, barna haja pedig szépen egy gyűrűben van megcsinálva.
- Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz, hogy kiköltözöl a kollégiumból anélkül, hogy elmondanád nekem?! – kiáltja, majd benyomul mellettem a lakásba.
- Nem hagytál sok választási lehetőséget – vágok vissza. A be- és kilégzésre koncentrálok, hogy olyan nyugodt maradjak, amilyen csak tudok.
- Tessék? Hogy-hogy nem hagytam neked választási lehetőséget?
- Megfenyegettél, hogy nem segítesz kifizetni a kollégiumot – emlékeztetem őt, és karba teszem a kezem.
- Adtam neked választási lehetőséget, de te a rosszat választottad – csattan fel.
- Nem, anya, nem a rosszat választottam.
- Látod, nézz magadra. Nem ugyanaz a Louis vagy, akit kitettem a főiskolánál három hónappal ezelőtt – mutogat a kezével fel és le a testemen. – Ellenszegülsz nekem, még kiabálsz is velem! Még van merszed! Mindent megtettem érted, erre te az egészet eldobod.
- Nem dobok el semmit! Egy kitűnő gyakornoki állásom van, ami nagyon jól fizet, van autóm és 4.0-s tanulmányi átlagom. Mi egyebet akarhatsz még tőlem? – kiáltok vissza.
- Nos, kezdetnek legalább átöltözhettél volna, mielőtt megjöttem. Őszintén, Louis, pokolian nézel ki – hangja tele van rosszindulattal, ahogy lenézek a pizsamámra. – És mi ez… már sminkeled is magad? Ki vagy te? Te nem az én Louis Tomlinsonom vagy, az már biztos. Az én Louis Tomlinsonom nem lenne valami ördögimádó lakásában, pizsamában egy péntek este.
- Ne beszélj róla így, már figyelmeztettelek – szűröm ki a fogaim között. Lesüti a szemét és felvihog. Feje hátra esik a nevetéstől, én pedig küzdök az ösztönömmel, hogy megüssem felcicomázott arcát. – És még egy dolog… ez nem csak az ő lakása. Ez a mi lakásunk – felelem, mire azonnal abbahagyja a nevetést.